A végletekig vinni a feszültséget

– Egyes kritikák a „lélektelen” karaktereket kérik számon a Parkoló című filmen. Színészként hogy éli meg azt, amikor igazán nincs kibontva a dráma, csupán annak részeivel szembesülünk?

– Én pont azt szeretem ebben a filmben, hogy nincs olyan őrületes színekkel felfestve minden apró részlet, és nem túl nagy amplitúdóval élik meg az érzelmeket az egyes karakterek. Valami olyasmit érzek, mint amikor a víz csepeg egy edénybe, és egy idő után nem tud másra figyelni az ember, csak hogy az az egy csepp víz belecsöppenjen a pohárba. Ennél a filmnél úgy éreztem, hogy sokkal inkább vágyom a titokra, mintsem hogy az állandóan meg legyen mutatva. Nem okozott semmiféle hiányt, hogy ez mind-mind el legyen mondva, meg legyen mutatva. Egyszer csak elkezdődik valami különös feszültség, amelyben emberek sorsa hirtelen megváltozik. Akár a való életben: nem kell mindig olyan nagy dolognak történnie, hogy adott élethelyzetben jöjjön valaki, akinek egyetlen gesztusával vagy mondatával elindul az életem egy teljesen másik irányba. Nem robbanásszerűen, hanem hirtelen ott áll az ember, hogy Jézusom, egy éve még teljesen máshol tartottam, mint most!

– Sokan vélik úgy, hogy az ilyen lassú feszültségkeltéskor különösen fontos, hogy színész és rendező értse egymást.

– Amikor egy-egy jelenetet elemeztünk Miklauzic Bencével, rengeteg apró részletet kibontottunk. Érdekes egyébként az is, hogy mennyi minden történhet egy emberrel, aminek nem kell minden pillanatát kijátszani. A némaságban rengeteg dolog benne van. Miklauzic Bencével éppen ezért nagyon izgalmas a közös munka.

– Némileg hasonló rendező Gigor Attila is, akinek rendezésében mutatták be Martin McDonagh darabját, a Leenane szépét a Centrál Színházban. A negyvenéves Maureen életét anyjának gondozása tölti ki, s kettejük drámája anyagyilkosságba torkollik.

– Az ember nyilván a saját életét is végiggondolja egy ilyen darab kapcsán, és az édesanyjával való kapcsolatát is. De ez a történet számomra inkább annyiban izgalmas, hogy az emberi kapcsolatokban, két ember között kialakul valami játszma, amelyet nem képesek elengedni. Mindig meglenne az a pont, amikor azt mondhatnánk, hogy most ki lehet szállni. De az ember olyan fokon ragaszkodik a fájdalomhoz, hogy nem engedi el a játszmát. Számomra nagyon érdekes felismerés volt ez a darab kapcsán. Fájdalmat könnyebb érezni, mint boldogságot, talán mert az előbbi olyan unalmas. És sajnos az is igaz, hogy nagyon erős érzelmi élményt kapunk a szüleinktől, amely nagyon mélyen belénk van vésve. Pedig lehetne választani azt az „életszerű” másik lehetőséget is, de valahogy nem bír amellett dönteni az ember. S hiába gyűlöli saját magát, az egész szituációt, mégsem bír szabadulni belőle. Színészként az izgatott, hogy miként lehet a végletekig elvinni ezt a szűnni nem tudó emberi játszmát a Leenane szépében történetesen a gyilkosságig.

– Maureen áldozat a maga helyzetében?

– Nem. Én úgy gondolom, hogy sohasem áldozat az ember. Akármilyen szituációt kapunk – talán a nagyon szélsőséges helyzeteket is beleértve – mind-mind azért van, hogy megértsünk az életben valamit. Ha nem tudok megszabadulni egy helyzettől, mert annyira fojtogató, akkor is el kell jutnom odáig, hogy elfogadjam: ezen nem lehet változtatni. Már akkor is az én fejlődésemért történt az egész.