A város érdes részéről a világsikerekig

„Csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakaiban éreztem valóban, hogy élek és szabad vagyok” – olvasható Cziffra György naplójában, a magyarul Ágyúk és virágok címen megjelent kötetben. Nem lehet nem észrevenni, hogy a siker mellett az oda vezető út is milyen fontos volt számára. Az „átmenet korszakai”, amelyekből jó néhány megadatott a nyomorból indult zseninek, még ha a naplóból úgy is tűnhet, hogy igyekezett a többszöri bárzongoristakénti működését inkább feledni. Az angyalföldi hírhedt nyomornegyedben, a Tripoliszban – ma a Gyöngyösi utcai lakótelep van ezen a környéken – született muzsikus cigány családba 1921-ben, miután párizsi kávéházakban zenélő apját internálták, anyját és nővéreit kiutasították Franciaországból. Nővére bérelt zongoráján kezdett játszani, nyolcéves volt, amikor Dohnányi Ernő zeneszerző-zongoraművész, a Zeneakadémia tanára felvette az intézménybe a csodagyereket. A Liszt-örökség nyomdokain haladt tehát: hiszen Dohnányi oktatta őt, aki Thomán István diákja volt, Liszt egyik kései tanítványáé. Naplójában csak homályosan ír arról, hogy a harmincas évek legelején miért hagyta ott a Zeneakadémiát és lett lokálok, bárok zongoristája. Alig volt húszéves, amikor feleségül vette az Arizona mulató egyiptomi származású táncosnőjét, Zulejkát (Soleika).

Az újabb korszakhatárt egy „árnyék”, a háború jelentette: a keleti front, a hadifogság. Hazatérve 1946-tól ismét elmerült az éjszakában, kiváló muzsikus hírében állt, azonban ismét megtört a „fény”, mert 1950-ben át akart szökni feleségével és nyolcéves fiával, ifjabb Györggyel Nyugatra. Elkapták és kényszermunkára ítélték. Az enyhülés idején, 1953-ban szabadult, de ízületei megsínylették a fogságot, ekkortól használta a legendás bőr csuklószorítóját. Visszatért a bárokba, újbóli átmenetként, az akkori művészvilág pedig presszóból presszóba követte a virtuóz zongoristát. Ahogy a Fidelio zenei portálon Vásáry Tamás karmester felidézi, ekkor zajlott le a később anekdotává nemesült párbeszéd közte és egy ismerőse között: „Ki az a két remek zongorista, akik négykezest játszanak ott hátul? – Csak a Cziffra Gyuri, egyedül.” Vásáry azt is elmondta, hogy meglátása szerint nem csak hihetetlenül gyorsan és jó technikával zongorázott, hanem elképesztő szín és „elektromosság” volt a játékában. Aztán mint rendkívüli diákot felvette a Zeneakadémiára Ferenczy György zongoraművész, és bár voltak fanyalgók, mondván, a bármuzsikusi pálya után milyen esélye lehet, de egyre nagyobb sikereket aratott. Legendás volt a forradalom előestéjén, 1956. október 22-án adott koncertje, Bartók második zongoraversenyével – alig néhány hét alatt tanulta meg –, amelyet kirobbanó tapsvihar követett. A határok rövid megnyitásakor Bécsen keresztül Párizsba emigrált a családjával, ahol már mint ismert, nagy művészt fogadták. Megkapták a francia állampolgárságot, később Senlis-ben telepedtek le, ahol 1973-ban, André Malraux kultuszminiszter biztatására alapítványt hoztak létre, és megvették a középkori, néhai királyi kápolnát, amelyet koncertteremnek felújítottak (erről bővebben lásd a lentebbi cikkünket). Az alapítvány fiatal művészeket segít, és évente zenei fesztivált szervez azóta is. Külföldön szédítő gyorsasággal vált világhírűvé, Richter, Horowitz mellett emlegetik azóta is. Bár jellemző, hogy az 1965-ös nagy Zenei lexikonban nem szerepel a neve, csak az 1983-as, Brockhaus–Riemann-adaptációban. Aztán többször is hazalátogatott, a nyolcvanas évek legelején a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is fellépett, nem sokkal fia tragikus halála után. Megkapta a francia Becsületrendet, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 1994-ben hunyt el.

Vásáry Tamás a már említett cikkben azt hangsúlyozza: Cziffra improvizációi, átiratai fantasztikusak, Chopin- és Liszt-játéka lenyűgöző volt, de Schubert- és Beethoven-művek tolmácsolásában is remekelt. Mocsári Károly zongoraművész pedig úgy fogalmaz: való igaz, hogy Liszt-lemezei a leghíresebbek, de őt leginkább az egyéni hangszerkezelése fogta meg – annak ellenére, hogy nem mindig érzi követendő példának a megközelíté­seit, de elfogadja, mert meggyőző.