A vadnyugat poros romantikája

A westernklasszikus ma is lenyűgöz (Forrás: Cinefest.hu)

Sergio Leonének, miután elkészítette a Dollár-trilógiájának záró, minden szempontból legjobb darabját, A Jó, a Rossz és a Csúfot, esze ágában sem volt még egy westernt rendezni, már sokkal jobban érdekelte később megvalósult nagyszabású maffiatörténete, a Volt egyszer egy Amerika. A tengerentúlon neki is állt szponzorokat keresni, de folyamatosan elutasítást kapott válaszul, végül azonban megegyeztek vele, támogatják az ötletét, ha előtte készít még egy westernt. Azt valószínűleg maga sem sejtette, hogy a műfaj legfontosabb, legmeghatározóbb, legmegkerülhetetlenebb klasszikusát forgatja majd le.

A forgatókönyv alapján minderre előzetesen nem is igazán lehetett volna számítani, hiszen legyünk őszinték, végtelenül közhelyes karakterekből, fordulatokból és momentumokból építkezik. Egy banditák és korrupt befektetők által uralt, poros kisvárosba rejtélyes, ismeretlen, név nélküli, hallgatag férfi érkezik a déli vonattal, jobban szeret beszéd helyett szájharmonikázni, de hamar kiderül, nem csak a hangszerrel bánik jól, hanem a hatlövetűvel is, a banditák pedig hullani kezdenek, mint a legyek.

A történet másik oldala sem sokkal összetettebb vagy eredetibb: szintén a településre érkezik egy ismeretlen, nem sokkal korábban házasodott egykori kurtizán, hogy egyszerű, gazdálkodó férjével élhessen, a férfit és teljes családját azonban érkezése előtt lemészárolták. A telke ugyanis, mint később kiderül, rendkívül értékes, hiszen amellett fut majd végig az épülő vasút, és nem tudott megegyezni a kapzsi és gátlástalan befektetővel.

Bár a korrupciót, a kisemberek kizsákmányolását, a gyarmatosítást, sőt néhány pillanat erejéig a rasszizmus problematikáját is érinti a film, összességében mégiscsak egy nyílegyenes, pofonegyszerű bosszútörténetről van szó. Azonban mint számos legendás klasszikust, a Volt egyszer egy Vadnyugatot sem a cselekménye teszi mesterművé, hanem sokkal inkább az elképesztő operatőri munka és látványtervezés, a magával ragadó atmoszféra és minden idők egyik legjobb filmzenéje Ennio Morricone komponálásában. A zene szinte önálló szereplővé magasodik, kitörölhetetlenül beleragad a hallójáratainkba, és többet mond minden párbeszédnél. De ugyanilyen fontos a hangmérnökök munkája is, akik a legegyszerűbb zajokkal, a szél fújásával, a csöpögő víz neszével, a legyek zümmögésével, a korhadt faajtók nyikorgásával a lassú, csendes jeleneteket is feszültséggel töltik meg. És akkor a szereplőválogatásról még nem is beszéltünk: az addigi pozitív imázsára gondosan ügyelő Henry Fonda elképesztően jó választásnak bizonyult a minden gátlástól mentes, asszonyt és gyermeket is lelkiismeret-furdalás nélkül lelövő, de közben rokonszenvesen kék szemű gazfickó szerepére, Claudia Cardinale beragyogja a vásznat, Charles Bronsonra pedig szinte ráöntötték a halk szavú, misztikus hős karakterét.

Sergio Leone főművének monumentalitása a maga teljességében igazán csak nagyvásznon élhető át, ezért is különlegesen örömteli, hogy negyvenegy évvel a hazai bemutatója után ismét mozikban láthatjuk, ráadásul digitalizált, 4k verzióban. A közel fél évszázad alatt egyáltalán nem fogott rajta az idő, ezt mi sem igazolja jobban, minthogy a több mint két és fél órás játékidő, a lassan csordogáló cselekmény és a hosszú jelenetek ellenére sem válik egy másodpercre sem unalmassá.  Egyike azon utolsó filmeknek, amelyek a maguk porával, mocskával, kegyetlenségével és vérességével együtt is egyfajta romantikával ábrázolták a vadnyugatot, némi tisztességet és betyárbecsületet még a legnegatívabb figuráknak is megadva.