A tompa fűrész

Pedig minden adott volt, hogy egy igazán jó film jöjjön össze, de legalább egy érdekes. Adott a tehetséges rendező Dan Gilroy képében, aki már letett valamit az asztalra a Éjjeli féreg képében, Adott egy kiváló alapötlet, amely a művészetfilozófiát, a szatírát és a horrort kapcsolná egybe, és nem utolsósorban adott egy rendkívüli szereplőgárda: Jake Gyllenhaal, Natalia Dyer, John Malkovich, Toni Colette, Zawe Ashton.

Szóval papírforma szerint kevés dolgon csúszhatott volna el a film, de a végeredmény mégis egy hatalmas esés lett. De még mielőtt tovább mennék, nézzük a történetet tisztes távolból.

Dan Gilroy a Los Angeles-i művészvilág elitjét ábrázolja, nem épp bájos, szatirikus köpenyben. A szereplők mind egy-egy állomást, szerepkört képviselnek a művészet és az intézményesített művészet között; Morf (Jake Gyllenhaal) a kritikus, akinek a szakvéleményét a személyes kapcsolatai befolyásolják, Josephina (Zawe Ashton) aki elhalálozott szomszédjánál tucatszám talál festményeket, amiket saját neve alatt kezd értékesíteni. Aztán persze kiderül, hogy az elhalálozott művész képei nem csupán az egyedi stílusuk miatt lehengerlőek, de „mágikus” erővel is bírnak, megelevenednek és mindenkit veszélybe sodornak, akinek a tulajdonába kerülnek. 

Mint már írtam az alapötlet kiváló; a képzőművészetet kizsákmányoló és értékesítő "elit", szembesül természetfeletti mivoltjával a vizuális alkotásoknak. Ez a gondolat csupán már azért is tetszik, mert a művészetet, mint egy ősi, trendeken és piacon kívüli elképzelést jeleníti meg. Az már megint egy másik kérdés, hogy egy érdekes alapötlet, még önmagában nem tesz nézhetővé egy filmet, és ez a helyzet a bársony körfűrésszel is.

Hol is kezdjem?

Utoljára Q-kategóriás filmekben nem láttam ilyen gyalázatos, ócska, túljátszott és hiteltelen színészi munkát. Hiába Jake Gyllenhaal meg a John Malkovich, egytől egyig mindenki talán karrierje leggyengébb munkáját hozza, az élen pedig Zawe Ashton lóbálja a gyatra és fantázia nélküli színészet bélsaras lobogóját. Esküszöm, amit ebben a filmben műveltek, az amúgy igen tehetséges színészek, azt a délutáni szappanoperák szintjét üti meg.

A vágásokat (amiket John Gilroy végzett, aki olyan filmeken dolgozott mint az Éjjeli féreg, Tűzgyűrű, Warrior, Suicide Squad, Star Wars. Rouge one) pedig lehet nem sötétben és napszemüvegben kellett volna elvégezni, ugyanis akkor nem lennének dramaturgiailag gyilkos, két-három másodperces fekete „üresjáratok” a snittek között. Arról meg igazán ne ábrándozzunk, hogy itt beszélhetünk majd igényes montázs technikákról és ritmikus vágásokról, elvégre a reggeli dugóban ritmusosabban nyomkodják az autósok a dudát. Ha az ember megtanulta az alapokat, vagy csak van szeme/érzéke a montázs technikákhoz, akkor a körmét rágva retteg majd a következő snittől.

De talán nem is a fentiek a film legnagyobb hibája, mert szerintem az a kiszámíthatóság. Úgy gondolom, hogy egy filmben lehet pocsék színészi játék, nézhet ki úgy, mint partra sodort kukás zsák, de tartalmazzon valamiben, bármiben valami új, meglepő elemet. De mégis a Velvet Buzzsaw a film felétől egy darab egyedi gondolatot, egy darab új történeti szálat nem hozz, így lesz a film nem más, mint egy kétórás tortúra.

Tipikus példa a papíron jól hangzott esettre. Pedig örültem volna, hogyha jól sül el, de be kell vallani, hogy valóban nem a minőség a jellemző a Velvet Buzzsaaw-ra, még ha voltak is jó megmozdulások is benne. Én csak azoknak tudom javasolni ezt a filmet, akik szeretnének egy jó példát látni arra, hogy „Na így nem csinálunk filmet”.

4/10