Kultúra
A társadalom térképrajzolója
Hetvenöt éve hunyt el Móricz Zsigmond, a magyar realista prózairodalom kiemelkedő alakja – A korszakban szokatlan nézőpontból mutatta be a vidék életét
Pontos képet adott a dzsentrikről és a paraszti világról is (Forrás: Fortepan)
Hetvenöt évvel ezelőtt ezen a napon Magyarországot több megrázkódtatás is érte. Szeptember ötödikére virradóra megtörtént az első légitámadás Budapest ellen. S miközben több mint húsz szovjet repülőgép bombázta a várost, elvesztettük a huszadik századi magyar prózairodalom egyik legtehetségesebb alkotóját, Móricz Zsigmondot is. Az egész ország gyászolta, temetésén családja mellett kortársai búcsúztatták. A magyar irodalmi élet pótolhatatlan alakja volt, kritikus társadalom- és emberábrázolása a mai napig foglalkoztatja az irodalomtörténészeket.
Tiszacsécsén, „a boldogság és a béke e kedves szigetén” született 1879-ben, ötholdas birtokon gazdálkodó parasztember gyermekeként. A család kezdetben jómódban élt, de aztán anyagi gondjai adódtak, így Móricz egészen fiatalon megismerkedett a szegénységgel és a nyomorral. Debrecenbe, Sárospatakra, majd Kisújszállásra küldték iskolába. „Istvándi: Szatmár megyei kis falu: itt tanultam meg sírni. Debrecen: itt tanultam meg a kenyérkereset nehéz mesterségét tizenkét éves koromban. Sárospatak: itt tanultam meg, hogy a pedagógus a diáknak született ellensége. Kisújszállás: itt tanultam meg, hogy az iskolai tananyagon túl is van valami” – írta az Életem és korom című visszaemlékezésében.
Érettségi után egyetemre járt, ám diplomát nem szerzett, de a bölcsészkaron, Négyesy László szemináriumain megismerkedett és barátságot kötött például Babitscsal, Kosztolányival és Tóth Árpáddal. Eleinte helyettes óraadóként dolgozott a kisújszállási gimnáziumban, majd tisztviselő lett a kultuszminisztériumban, aztán a Statisztikai Hivatalban, 1903-tól pedig Az Újság gyermekrovatát szerkesztette. A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalokat gyűjtött, Szatmár falvait
járva, bőséges ismereteket szerzett a paraszti élet nyomorúságáról.
Elbeszélései már korábban is szerepeltek vidéki lapokban, de igazán a Nyugatban 1908-ban megjelent Hét krajcár után figyeltek fel rá. Első novelláskötetét Ady is üdvözölte, akivel barátok és szellemi szövetségesek lettek. „Móricz Zsigmond egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal. A legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója” – írta róla később a költő. A siker hatására egymás után jelentek meg naturalista regényei és novellái, amelyekben addig szokatlan szemszögből mutatta be a magyar parasztságot és a vidéki életet.
Az első világháborúban haditudósítóként adott számot a fronton tapasztalt szenvedésekről. „Mert nem látom be, miért ne lehetne az emberiség erejét ugyanúgy megszervezni a szociális fejlődésre is, ahogy megszervezte az emberiség önmagát a szociális pusztulásra” – írta akkor. A béke pártján állt, így nagy reményeket fűzött az őszirózsás forradalomhoz, később azonban kiábrándult. Ennek ellenére számos igaztalan támadás és vád érte korábbi véleménye miatt, egy ideig művei sem jelenhettek meg.
A magyar társadalom minden rétegéről pontos képet rajzolt, a húszas évektől leginkább realista műveket írt. Ebben az időszakban született egyik leghíresebb regénye, az önéletrajzi ihletésű Légy jó mindhalálig. Az önsorsrontó dzsentriről, a megújulni képtelen középosztályról adnak hiteles képet az Úri muri, a Forró mezők, a Rokonok című regényei, míg a sokrétegű paraszti világ elevenedik meg a Barbárokban és A boldog emberben. Babits mellett 1929-ben a Nyugat szerkesztője, a prózarovat gondozója lett. Lelkesen vetette bele magát a munkába, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett. Négy évvel később azonban szakított a lappal, és az ekkor induló népi írók mozgalmának egyik fő alakja lett, 1939-től ő szerkesztette a Kelet Népét.
Szerelmi élete, amely műveire is nagy hatással volt, a magyar irodalom egyik legizgalmasabb szelete. A nagy fellángolásokról és viszontagságokról naplójából és levelezéséből kaphatunk képet. Első házasságát 1905-ben kötötte Holics Eugéniával (Janka), aki három gyermekkel is megajándékozta őt. Ez a kapcsolat a Simonyi Mária iránti szerelemmel és felesége öngyilkosságával ért véget. Az írónak azonban a második házassága sem hozott sok boldogságot. Az elválás után Magoss Olga volt plátói vonzalmának tárgya. És végül jött Litkei Erzsébet (Csibe), a fiatal lány, akit Móricz megsajnált és felkarolt. Az író a pályája alkonyán egész novellasorozatot szentelt neki, és róla mintázta egyik utolsó, nagyszabású munkája, az Árvácska főhősét.