Kultúra

A társadalom, a színház és a határok

Tapsrend

„Színházat azért érdemes csinálni, hogy átlépjük a határokat” – írja Koltai Tamás színikritikus a Tapsrend – Öt év nézőtéren és köztéren című, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötetében. Igaza van, hiszen a színházművészet akkor is előrelép, ha egy adott mű kevésbé sikeres, a közönség ízlésével kevésbé találkozik a határok átlépése után.

Egy-egy tabudöntés, új módszertan, látványos szcenikai próba olyan tapasztalatot nyújt az egész szakmának, amelyet továbbfejlesztve a modern színházi élmény folyamatosan előre haladhat.

Részben ezt a tanulsága a kötetnek, amely azt tűzi ki célul, hogy a Színház című folyóirat főszerkesztője által az elmúlt öt évben írt színdarabkritikákból az olvasó ráláthasson a színházi szakmára, annak változásaira, de leszűrhessen tanulságokat a mindennapi élet változásairól is. Hiszen a színház – amint általában a művészet minden ága – sohasem volt független a társadalmi tényezőktől, a kortól, amelyben megszületett.

A kötet hat fő részben szemlélteti a 2010 és 2014 között született, ismert és kevésbé nagy hatást kiváltó színműveket, ezek jól gyűjtik egy-egy tematikus fejezetbe a több mint száz színdarabot.

Sajnos a könyv bizonyos szempontból egyoldalúan mutatja be ennek az öt évnek a színházi termését: Alföldi Róbert produkcióiból több mint tíz szerepel a kötetben, ezzel szemben a Vidnyánszky-féle Nemzeti Színház egyszer sem tudott olyat alkotni, amit Koltai megdicsért volna – ráadásul következetesen „leamortizált társulatként” tekint a teátrumra. Kevés vidéki előadást találunk a kötetben, pedig a színházi élet az elmúlt években sem csak Budapestre koncentrálódott, sőt több olyan vidéki és határon túli előadás született, amelyet a fővárosi közönség is nagy sikerrel fogadott: gondoljunk csak a kötetből teljesen kihagyott Thália Színház által minden évben megrendezett Vidéki Színházak Fesztiváljára.

A szerző harmincadik könyve jól bizonyítja, hogy senki sem lehet független a saját véleményétől – objektív társadalom- és politikai körképet tehát nem kell ebben a műben keresni. Koltai azonban kétségtelenül rámutat néhány elgondolkodtató változásra, szakmailag pedig önmagában is izgalmas egyben olvasni ezeket az értő vizsgálódásokat, amelyek azon olvasók számára is képesek megeleveníteni a leírt darabokat, akik azokat nem látták.

Színháztörténeti szempontból is fontos állomás tehát ez a könyv, amely a kortárs magyar színház egyfajta látlelete.