Kultúra

A személyesség, a próza meg a líra

Hullámvasúton utazhat az olvasó az eső című folyóirat legutóbbi számával

A személyesség és az irodalom hol összebékíthető, hol nem. Általában akkor békíthető össze, ha a személyes élmény, történet, az elmesélt dolog képes általános emberivé tágulni. Ha az olvasó képes ráismerni arra, amit olvas. Okos emberek, akik valóban szakértő módon szakértenek, köteteket írtak tele erről, de a lényeg mégiscsak ennyi: el tudod-e úgy mesélni a történetedet, hogy ne magadról szóljon, hanem az emberről? Emberré tudsz válni egyénből? Ha igen, elérsz a másik emberig. Ha nem, marad a nyavalygás és az ego. Szebben is mondhatnánk, de a szebb szavakat most éppen nem találjuk.

Persze a különbségtétel eléggé szubjektív, hiszen ami nekem az ego tűzijátékának tűnik, másnak esetleg megadja a ráismerés lehetőségét, arról nem is beszélve, hogy az sem mindegy, hogy miként van mondva a kimondott dolog, szépen vagy szándékosan csúnyán, érvényesen vagy érvénytelenül – és már benne is vagyunk a kritikaírás lehetetlenségéről szóló értekezésben.

Mindezek az Eső idei második száma kapcsán merültek fel bennünk, amelyen úgy utaztunk végig, mint a hullámvasúton.

Molnár H. Magor súlyos élethelyzetből íródott verssel indít, de ha megfeszülünk se lesz ebből bennünk katarzis, legfeljebb sajnálat. Kürti László lírája valahol a határon tartózkodik, billeg, nem esik se erre, se arra – személyesség és irodalommá transzponált élmény olyan keveréke ez, amelyről nem tudjuk eldönteni, hogy jó vagy nem. Van ilyen. Talán jobb bevallani.

Először Jónás Tamás prózájánál érezzük, hogy megtörténik a varázslat: az önmagába hulló emlékezet, az önkínzás, a fájdalom, a humor, a szenvedés és a kegyetlenség olyan elegyét kapjuk, amelytől a személyes anya-történet a mi személyes történetünkké válik. Szép. Csúnya. Állati. Emberi. Saját. Az anya–apa-emlékezet vonalat viszi tovább Dienes Eszter és Novák Zsüliet, akinek szövege sokkal jobb a tőle megszokottnál, majd Matuz János prózáján és Lakatos Lilla kissé éretlennek tűnő líráján át jutunk végre Mrena Julianna két míves kisprózájáig – a Hídon és A pesti kosz szerintünk kiragyog ebből a lapszámból: hol a „semmről sem szóló”, végtelenül emberi Ottlik-novellákat idézik (amit nem lehet elmondani a pontos szavakkal, mondd el a lehető legpontatlanabbul, hogy pontosan meglegyen), hol egyszerűen és szemtelenül „csajosak”, hol a giccshatáron táncolnak – főleg az utóbbi –, de az ezerszínűségük ellenére is minden esetben pontosak. Egy szóval sem többek, kevesebbek a szükségesnél, és az emberben törékeny, pillanatnyi rend marad utánuk.

Jó Toroczkay András szövege, az Angéla és Weltraum, bár elég nagy elhatározás kell belehullani a furcsa szövegvilágba, innen azonban mélyrepülés következik: sem Potoczky László, sem Sepsi László szövege nem működik, végül a kritikai blokkig menekülünk előre. Aztán vissza, Jónás Tamáshoz és Mrena Juliannához. Ezért a két szerzőért mindenesetre érdemes elolvasni a lapot.

Eső 2014/2