Kultúra
A személyesség, a próza meg a líra
Hullámvasúton utazhat az olvasó az eső című folyóirat legutóbbi számával
Persze a különbségtétel eléggé szubjektív, hiszen ami nekem az ego tűzijátékának tűnik, másnak esetleg megadja a ráismerés lehetőségét, arról nem is beszélve, hogy az sem mindegy, hogy miként van mondva a kimondott dolog, szépen vagy szándékosan csúnyán, érvényesen vagy érvénytelenül – és már benne is vagyunk a kritikaírás lehetetlenségéről szóló értekezésben.
Mindezek az Eső idei második száma kapcsán merültek fel bennünk, amelyen úgy utaztunk végig, mint a hullámvasúton.
Molnár H. Magor súlyos élethelyzetből íródott verssel indít, de ha megfeszülünk se lesz ebből bennünk katarzis, legfeljebb sajnálat. Kürti László lírája valahol a határon tartózkodik, billeg, nem esik se erre, se arra – személyesség és irodalommá transzponált élmény olyan keveréke ez, amelyről nem tudjuk eldönteni, hogy jó vagy nem. Van ilyen. Talán jobb bevallani.
Először Jónás Tamás prózájánál érezzük, hogy megtörténik a varázslat: az önmagába hulló emlékezet, az önkínzás, a fájdalom, a humor, a szenvedés és a kegyetlenség olyan elegyét kapjuk, amelytől a személyes anya-történet a mi személyes történetünkké válik. Szép. Csúnya. Állati. Emberi. Saját. Az anya–apa-emlékezet vonalat viszi tovább Dienes Eszter és Novák Zsüliet, akinek szövege sokkal jobb a tőle megszokottnál, majd Matuz János prózáján és Lakatos Lilla kissé éretlennek tűnő líráján át jutunk végre Mrena Julianna két míves kisprózájáig – a Hídon és A pesti kosz szerintünk kiragyog ebből a lapszámból: hol a „semmről sem szóló”, végtelenül emberi Ottlik-novellákat idézik (amit nem lehet elmondani a pontos szavakkal, mondd el a lehető legpontatlanabbul, hogy pontosan meglegyen), hol egyszerűen és szemtelenül „csajosak”, hol a giccshatáron táncolnak – főleg az utóbbi –, de az ezerszínűségük ellenére is minden esetben pontosak. Egy szóval sem többek, kevesebbek a szükségesnél, és az emberben törékeny, pillanatnyi rend marad utánuk.
Jó Toroczkay András szövege, az Angéla és Weltraum, bár elég nagy elhatározás kell belehullani a furcsa szövegvilágba, innen azonban mélyrepülés következik: sem Potoczky László, sem Sepsi László szövege nem működik, végül a kritikai blokkig menekülünk előre. Aztán vissza, Jónás Tamáshoz és Mrena Juliannához. Ezért a két szerzőért mindenesetre érdemes elolvasni a lapot.
Eső 2014/2