A szabadságharc hétköznapi hősei

Ebből a sokéves munkából állt össze az 1956 személyesen című különleges album, amelyből száztizenegy ötvenhatos hőst ismerhetünk meg. A szerző mindannyiukat rövid életrajzzal, fiatal és időskori portréfotóval, valamint egy-egy interjúval mutatja be, kitérve arra is, hogy milyen hatással voltak rájuk az 56-os események, és milyen formában vettek részt az utcai harcokban, tüntetéseken.

A kötetben nagyon sokféle nézőpontból ismerhetjük meg a sokáig ellenforradalomnak titulált eseményeket, valamint azok hétköznapi emberek életére kiható következményeit.

Megdöbbentő, hogy a résztvevők közül hányan ültek heteket, hónapokat a halálra ítéltek zárkájában, ahogy az is, mennyi időt elvett a fiatalok életéből a rendszer, amely hosszú, sokszor életfogytiglani börtönnel büntette a lázadást. S bár mindezt persze tudtuk eddig is, mégis más személyes beszámolókat, élményeket olvasni, mint általánosságban ismerni azok számát, akik megszenvedték az októberi 23-i eseményeket.
Az album különlegessége, hogy a történtekről nem csak magyarok, hanem külföldiek is megemlékeznek: finnek, olaszok, románok és lengyelek mesélik el, hogyan kerültek kapcsolatba a szabadságharccal, miként segítettek a magyar menekülteken, vagy milyen más eszközökkel fejezték ki szolidaritásukat. Néhány élménybeszámoló emellett betekintést nyújt arról is, milyen forradalmi hullámokat kavartak Erdélyben a magyarországi események, s miként fojtott el csírájában minden kezdeményezést a román hatalom.

A könyv célja nem a reprezentativitás, sem pedig a történtek egzakt ábrázolása, inkább egyfajta arcképcsarnok, amely száztizenegy ember nézőpontját rögzíti: olyanokét, akik 1956-ban a szabadságot választották, s akik a saját eszközeikkel – legyen az fegyver, költemény vagy akár orvosi segítség – kiálltak a hazájukért.

Az albumot már csak azért is érdemes átlapozni, mert az oldalnyi fekete-fehér portrékról megismerhetjük ezeknek a nagyrészt ismeretlen hősöknek az arcát, akik közül sokan már nincsenek is közöttünk. Talán ezért is nevezi a szerző az előszóban a munkáját „24.óra projektnek” (www.1956.hu), hiszen azokat, akik fiatalként részt vettek a forradalmi harcokban, most még meg lehet kérdezni, pár évtized múlva azonban már nem.

A kötet lapjai közt tehát megelevenedik a szubjektív történelem, az „oral history”, ám Csete Örs természetesen nem teljes terjedelmében közölte az összességében több tízezer percnyi interjúkat, hanem sűrítette őket, s a legfontosabb üzeneteket emelte ki belőlük.

„Én nem voltam soha valami nagy magyar. Nem szerettem, hogyha valaki magyarkodott. De akkor egyértelműen úgy éreztem, hogy ez egy olyan ügy, olyan magyar ügy, amihez teljes szívvel tudok csatlakozni” – fogalmazta meg akkori érzéseit Káldor Vera, aki a Péterfy utcai kórházban látta el a sebesülteket azokban a napokban.

Izgalmas, hogy mennyire másként emlékeznek az emberek, hogy mindenki máshogy élte át az eseményeket: sokan éppen csak belecsöppentek a harcokba, másokat a bátorság vagy a kíváncsiság hajtott. A könyv emellett bemutatja nekünk azt is, hogyan élték meg ezek a fiatalok az életveszélyt, barátaik elvesztését, vagy azt, hogy életükben először fegyvert fogtak egy másik emberre.

„Borzalmas volt – erről kevesen beszélnek –, amikor úgy sült el a kezemben a karabély, hogy láttam, bukik, akire rálőttem. Tizenhárom évesen most hős vagyok-e vagy gyilkos?” – teszi fel a kérdést magának Peredi László, aki 1956-ban a Corvin-közben harcolt.

Az 1956 személyesen című album – amelyet egyébként angolul is kiadtak – tehát igen összetett, árnyalt képet nyújt a szabadságharcról, és azoknak a motivációiról, akik részt vettek benne.

A beszámolók sokat hozzátesznek eddigi ismereteinkhez, hiszen a szemtanúk és túlélők segítségével első kézből tudhatjuk meg, hogy mi történt a Tűzoltó utcában, a Corvin közben, a Műszaki Egyetemen, a Széna téren vagy a forradalom bukása után a börtöncellákban.