A szabadság művészetének története

A Kádár-korban épp hogy tűrt műfajnak számított, mára dzsessznagyhatalom lettünk. Képünkön Wynton Marsalis (középen) és a Lincoln Center Jazz Orchestra Budapesten (Fotó: Csudai Sándor)

A hatvanas évek derekán iskolás társaival beatzenekart alapított, mások mellett Kovács Kati is játszott velük, aztán idővel érezte, hogy nem lesz belőle profi muzsikus, a példaképeit hallgatva ugyanis ráébredt, nincs meg benne hozzá a kellő adottság, tehetség és profizmus ahhoz, hogy igazán nagyot alkosson, középszerűnek lenni pedig teljesen felesleges. Egyébként is elkezdett közben építészetet tanulni, a kettő együtt pedig magas szinten összeférhetetlen lett volna, a zenével így inkább elméleti szinten kezdett foglalkozni – emlékezik vissza Kerekes György.

„Pallai Péter barátom felkért, hogy szerkesszek egy dzesszműsort a Civil Rádióban, és összeállítottam egy ötvenkét órás sorozatot, amely bemutatta a műfaj legkiemelkedőbb előadóinak életművét és pályáját, ezt követően biztattak, hogy írjak belőle könyvet. Így született meg a Jazz portrék első kötete 2005-ben, amelyet a Szép könyvek versenyében beválasztották az első öt helyezett közé, a mű tizenkilenc muzsikus zenész életét, karrierjét, zenei beágyazottságát és társadalmi környezetét mutatja be a kezdetektől az ötvenes évekig, majd egy évvel később elkészítettem a folytatását, amely pedig az ötvenes évektől napjainkig veszi sorra a legfontosabb előadókat. Emellett a Budapest Jazz Klubban minden pénteken koncerteket szervezünk, immáron hat éve” – meséli a szerző.

A most megjelent A jazz évszázada című könyvére – amelynek huszonegy fejezetét Pallai Péterrel közösen írta, Zipernovszky Kornél pedig az európai dzsesszről írt részt jegyzi – áttérve elmondja, a korábbi munkáihoz képest az a fő különbség, hogy ezúttal portrék helyett az egyetemes dzsessztörténetet dolgozta fel. A mű a rabszolgakorszaktól kezdve, a munkadalokon, a spirituálékon és a későbbi európai hatásokon keresztül tárja fel, hogy alakult ki először a műfaj elődjének számító blues, hogyan született meg a dzsessz, és miként formálódott egészen napjainkig. A kötethez egy YouTube-csatornát is készítettek, hogy az olvasó a különböző fejezeteket olvasva meghallgathassa a szóban forgó dalokat. „Mások mellett azért éreztem fontosnak a könyv megírását, mert az emberek hajlamosak arra, hogy rögtön véleményt nyilvánítsanak egy adott dalról vagy produkcióról a műfaj sajátosságainak és történetének ismerete nélkül. Azt gondolom, hogy ha valaki végigolvassa a könyvet, meghallgatja a hozzá kapcsolódó zenéket, akkor talán, ha találkozik egy ismeretlen zeneművel, nem fogja kapásból elutasítani, és ha nem is szereti meg rögtön, legalább elfogadja. Mindez nem csak a dzsesszre igaz, hanem például a képzőművészetre is: sokan egy nonfiguratív mű kapcsán azt mondják, hogy ilyet ők is tudnának alkotni, anélkül, hogy tudnák, hogy milyen hosszú előzményekre tekint vissza az irányzat, és milyen hosszú fejlődésen ment keresztül az adott festő vagy szobrász, míg létrehozta a szóban forgó munkáját” – magyarázza a szakember, majd kitér arra is, hogy a dzsessz fejlődése a mai napig nem állt meg, sőt szerinte épp a folyamatos formálódás teszi különlegessé a többi zenei ághoz képest, hiszen a műfaj lényege az improvizáció, így lehetőséget biztosít az előadó számára, hogy megmutassa, mennyire felkészült és ötletes, tökéletes lehetőséget kínál arra is, hogy a zenész a saját egyéniségét belevigye, illetve érzékeltesse, mit gondol az adott darabról. Hozzáteszi: ezzel szemben egy komolyzenésznek azt kell lejátszania, ami a kottában le van írva – lehet természetesen kicsit váltogatni a hangsúlyokat, de a dzsessz sokkal nagyobb szabadságot ad, sőt lényegében a szabadság művészete. „Az elmúlt évszázadban is rengeteg stáción ment keresztül a műfaj, jelenleg nehéz megállapítani, hogy melyik irányba fejlődik tovább, több út is lehetséges ugyanis: egyike ezeknek a helyi világzene, azaz az adott országra, régióra jellemző zenei kultúra továbbfejlődése dzsesszé, a másik lehetséges irányzat az úgynevezett crossover, a klasszikus zene és a dzsessz ötvözete, a harmadik áramvonal pedig a mainstream, ami a hagyományos fejlődésre épít, azt tekinti fő alapjának. Mindhárom irányzatnak megvannak a maga képviselői és jelentős nevei, valószínűnek tartom ugyanakkor, hogy lassan kifejlődik egy újabb stílusvonal is, mint ahogyan az történt az elmúlt néhány évszázadban számtalanszor – magyarázza Kerekes György, majd kérdésünkre, hogy Magyarországon mennyire alakult ki a műfaj kultúrája elmondja, az ötvenes évektől kezdve a dzsessz kitagadott, az amerikai imperializmushoz kötött zenei ágazat volt, így a hazai fejlődése nagyon lassan zajlott. A hatvanas években azonban kicsit változott a helyzet, és mások mellett olyan kiválóságok, mint Vukán György, Pege Aladár, Dezső Csaba is felléphettek, a hivatalos dzsesszoktatás a hetvenes években indult el, a műfaj azonban igazán a rendszerváltás után éledt fel, az utóbbi huszonöt évben igazi nagyhatalommá váltunk, sokkal nagyobb országokra sem jellemző, hogy ennél több tehetséges muzsikussal büszkélkedhessenek. Felvetődik persze a kérdés, hogy egy tehetséges zenész mire számíthat itthon, milyen lehetőségei vannak?

„Nagyon nehéz kenyérről van szó, sokszor szégyelljük is magunkat szervezőként, hogy egy-egy zenésznek milyen kevés pénzt tudunk kínálni – mondja Kerekes György –, de önmagában az, hogy felléphetnek, már komoly élmény a számukra. A tehetséges muzsikusok azonban szerencsére sokszor nemzetközileg is ismertté válnak, sőt olykor nagyobb sikereket érnek el külföldön, mint itthon: az East Gipsy Band például a különböző amerikai fesztiválokon olyannyira népszerű lett, hogy tele volt velük a helyi sajtó. A jó előadók iránt a mi klubunkban is nagy érdeklődés tapasztalható, százhúsz-százharminc ember ellátogat a rendezvényeinkre, egy-egy nevesebb külföldi előadó pedig akár a Művészetek Palotáját is képes megtölteni” – teszi hozzá.