Kultúra

A rock and roll fiatalító hatása

Scorsese és Mick Jagger műve a hetvenes évekről

Martin Scorsese-ről a már A Wall Street farkasa kapcsán is megállapítottuk: annak ellenére, hogy a hetvenet tapossa, a mai napig jóval frissebb, mint fiatal pályatársai.

Sokáig azt gondoltuk, hogy sámsoni erejét rendkívül vastag szemöldökéből meríti, de az utóbbi években ráébredtünk, a titok nyitja a rock and rollban rejlik. Már az egyik legelső munkája, az Aljas utcák főcímjelenetét is a nagyszerű zene teszi feledhetetlenné. A remekül összeválogatott hatvanas-hetvenes évekbeli dalok mindig hihetetlen erőt adnak alkotásai egy-egy kulcspillanatához. Néhány éve dokumentum-koncertfilmet forgatott a Rolling Stonesról, azonban Mick Jaggerrel való barátsága itt nem ért véget: együtt írták az HBO új, saját készítésű, magyarul Bakelit címen vetített sorozatának forgatókönyvét, amely a hetvenes évek drogokban gazdag és erkölcsökben szegény rock and roll miliőjét mutatja be.

Szintén megfigyelhető Scorsese-nél, hogy az esetek nyolcvan százalékában mindig ugyanazt a filmet forgatja, minden esetben kisembert mutat be, aki kitartó munkával a semmiből nagyra tör, a törvényre magasról tesz, a sikertől pedig megrészegül, kapcsolatai megváltoznak, mialatt kifordul önmagából, az útját pedig hivatásától függetlenül az erőszak különböző formái és árulások követik.

Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik a Bakelit általa rendezett kétórás kezdő epizódja is. A történet szerint egy csőd szélén álló parányi lemezkiadó vezetője minden eszközt bevet, hogy végre leszerződtessen egy sikert hozó bandát. Azonban folyamatosan falakba ütközik, a rock and roll világa pedig egyre jobban megfertőzi, kétes ügyletekbe és egyre őrültebb helyzetekbe keveredik. A bemutatkozó részt megtekintve kissé úgy éreztük magunkat, mint Ozzy Osbourne önéletrajzi könyvének olvasásakor: a rendező olykor csapongva, a történetszálakat váltogatva, ezer szereplőt felvonultatva zakatol előre. Mintha a rocksztárhoz hasonlóan ő is különböző szerek hatása alatt töltötte volna a hetvenes éveket, és az emléktöredékekből próbálná rekonstruálni a történteket. A hihetetlenül hatásos zenei betétek, a pergő tempó, a szórakoztató párbeszédek és a korszak tökéletes megidézése miatt – utóbbi érdekében Scorsese a legendás Taxisofőrből is felhasznált vágóképeket – akkor sem engedi el a néző figyelmét, ha éppen a cselekményben elvesztette a fonalat. Persze kérdés, hogy tíz epizódon át sikerül-e mindezt megtartani, ráadásul a folytatásokat már más rendezők készítik – egyelőre bizakodók vagyunk, hiszen az alapok rendkívül jók.

Bobby Cannavale olyannyira erőteljesen formálja meg az egyszerre törtető, összezavarodott és idióta helyzetekbe kerülő lemezkiadót, hogy nem is igazán értjük, miért nem fedezték fel korábban, és vált még sztárrá, de Olivia Wilde, James Jagger (Mick Jagger fia) és a többi mellékszereplő is tökéletesen helytáll mellette.