A mitikus történeti idők emlékezete

A gróf színműve alapján Vidnyánszky Attila rendezett darabot Isten ostora címmel, amelyet december 19-én mutatnak be a Nemzeti Színházban, ennek kapcsán pedig az intézmény szombaton egész napos konferenciát szentelt a hun király emlékezetének. Mint Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke elmondta a rendezvényen, Attila emlékezetének reneszánszát kell megteremteni.

Bánffy Miklós kultúrtörténeti és történelmi szerepe a huszadik században kétségkívül felbecsülhetetlen, hiszen egyrészről az operaház szabályos reneszánszát teremtette meg mások mellett azzal, hogy törekvéseivel elérte: színpadra kerülhessenek Bartók művei, felélesztette a színház intézményét új stílusirányzatok meghonosításával, megírta terjedelmes Erdélyi történet című regénytrilógiáját, a határon túli régió régi íróinak népszerűsítése érdekében szintén tevékenyen dolgozott, és cseppet sem utolsósorban külügyminiszterként részben neki köszönhető, hogy Sopron hazánk területén maradt. Bánffy Miklós A Nagyúr című, legtöbbet játszott drámáját 1912-ben mutatták be a Magyar Színházban, a történet Attila tragédiáját dolgozza fel, a darabot a maga korában Kós Károly építész, író, grafikus egyenesen a Bánk bán mellé helyezve úgy jellemezte, hogy Katona József óta a legmonumentálisabb és legtökéletesebb históriai magyar dráma.

A mű köré a Nemzeti Színházban szombaton rendeztek egész napos konferenciát, hiszen december 19-én mutatják be Vidnyánszky Attila rendezésében a színdarab alapján készült Isten ostora című előadást. Témája azonban nem csupán ez volt, hanem sokkal inkább a magyar mitikus és történeti emlékezetben élő Attila-kép tágabb és átfogóbb körüljárása, a magyar mellett eurázsiai kontextusokból és egyéb más aspektusokból kiindulva. Ennek szellemében a lovas-nomád magaskultúrák kapcsán Csáji László Koppány költő, néprajzkutató, valamint Bárdi László orientalista tartott előadást, az Attila emlékezetét felölelő szekcióban Sudár Balázs turkológus és Szörényi László irodalomtörténész beszélt, az Animizmus drámai reprezentációja a keleti kultúrákban című részben Szász Zsolt bábművész, Birtalan Ágnes mongolista, Somfai Kara Dávid nyelvész, hősénekes és Teleki Krisztina mongolista, tibetológus értekezett. Az Attiláról szóló színpadi műveket Tömöry Márta bábos, színháztörténész elemezte, előadását elsősorban a századforduló környékén, a történelmi személy köré épített drámákra hegyezte ki. A korabeli sajtóból felolvasva mutatta be a hunok ábrázolását, akiket gyakran kétlábú, félelmetes, barbár állatokként jellemeztek, a Nagyúrral kapcsolatban pedig Tamási Árontól idézett, aki egyenesen remekműnek titulálta. A színháztörténész mások mellett Bánffy darabjának érdekes szerkezetét - a görög drámákhoz hasonlóan jóslattal indul –, szimbolikáját és humorát méltatta. Lezsák Sándor költő, drámaíró, az Országgyűlés alelnöke Szörényi Levente Atilla – Isten kardja című rockoperájának verseit írta: a közös munkát felidézve előadásában elmondta, Attila felfogásának reneszánszát szerették volna elindítani annak idején a művel. A darabot később Csoóri Sándor új magyar mítosznak nevezte, és mint a politikus visszaemlékezett, Szörényi Levente számára mindez többet jelentett, mint a Kossuth-díj. A politikus kitért arra, hogy meglátása szerint az évszázadok alatt természeti és történelmi katasztrófák sorozata szaggatta szét a hun tudatú népeket. Úgy vélekedik, hogy a mai közgondolkodással ellentétben a hun király autonómiára törekedett, hódításainak célja nem a háborúskodás, hanem a béke megteremtése volt, lényegében az európai gondolkodás és egység alapjait fektette le. Tájékoztatása szerint a Kurultaj törzsi gyűlés szervezőivel pedig végre megvalósítható, hogy Attila számára méltó emlékhelyet teremtsenek.