A legjobb tavalyi filmek a mozikban

Ha az ötnapos programból egyetlen filmet kellene kiemelnünk, az mindenképpen a Frances Ha lenne, a tavalyi bemutatók talán legjobbja. Noah Baumbach munkája olyan, mint Woody Allen napjainkban játszódó Annie Hallja, egy késő huszonéves lány szemén keresztül mutatja be a mai fiatalok útkeresését és kilátástalanságát hihetetlen őszinteséggel és bájos humorral, a magánéleti problémáktól kezdve a gyakornoki pozícióból való kitörés keservességén keresztül a megváltozó baráti viszonyokig, mindezt pedig olyan hangulatos és gyönyörű fekete-fehér operatőri munka mellett, hogy legszívesebben a film minden egyes kockáját óriásposzterként a lakásunk falára aggatnánk. A napjaink szexideáljának kevésbé megfelelő Greta Gerwigbe mindenesetre minden esetlensége ellenére is lehetetlen nem beleszeretni, ha pedig Baumbach eddig nem szerepelt volna a legizgalmasabb rendezőink listáján, akkor ezután mindenképpen felkerül.

Bár szintén nem mai darab, már csupán elsöprő vizuális ereje miatt is érdemes újra jegyet váltani A messzi dél vadjaira, hiszen emocionális hatása a nagy vásznon érvényesül leginkább. Benh Zeitlin igazi csodagyerek, aki minimális költségvetésből, saját forgatókönyvből dolgozva első nagyjátékfilmjével rögtön az Oscar-jelölésig menetelt, annak ellenére, hogy munkája a legkevésbé sem nevezhető hagyományos közönségprodukciónak. A történetben egy apa és lánya mindennapjait és túlélésért folytatott harcát követhetjük nyomon egy civilizációból kitaszított közösségben, egyfajta posztapokaliptikus világban, a mű pedig egyaránt értelmezhető társadalomkritikus, realista drámának, amelyben a főszereplő gyermek a képzeletébe menekül a zord valóság elől, de ugyanúgy megállja a helyét fantáziafilmként is. Egy biztos: ilyen elképesztő játékokat a mesterséget korábban soha nem gyakorolt színészektől ritkán látni. Szintén ismét látható lesz a méltatlanul keveset emlegetett Templom a dombon, az egyik első olyan alkotás, amely őszintén szembe mer nézni a közelmúlt háborújával. A film több szálon haladva, évtizedeket felkarolva mutatja be az események utóéletét és a soha be nem hegedő sebeket, Sran Golubović rendező mindeközben egyik oldalt sem démonizálja, hanem alapos jellem- és lélekrajzokon keresztül árnyalt korképet fest a történelmi időszakról emberközeli ábrázolásmódban.

Az idén Oscar-jelölésig menetelő Philomena – Határtalan szeretet című filmet érdemes pótolniuk azoknak, akiknek eddig kimaradt volna: Stephen Frears bizonyította, hogy egy jó film elsődleges alapanyaga a remek forgatókönyv: a megtörtént esetet feldolgozó történet főszereplője egy idős nő, aki elhatározza, hogy felkeresi soha nem látott gyermekét, akit még az apácazárdában, csecsemőként ragadtak el tőle és adták örökbe, mindebben pedig egy szebb napokat látott újságíró siet a segítségére. Judi Dench és Steve Coogan kettőse olyan ritkán jól működő páros, hogy kettejük interakciója már megéri a jegy árát.