A különféle hatalmak és az önfelmutatás lehetséges módozatai

Ha van ember, akire illik a művész-polihisztor kifejezés, akkor az Jasmina Cibic: az alkotónő egyaránt dolgozik fával, filccel, fényképeket alakít át vagy megkonstruált fiktív tájképet készít, függönydarabokat használ fel, videoinstallációkat rendez, de bármihez is nyúl, tematikája egységes marad. A Velencei Bienálén Szlové­niát képviselte 2013-ban, a Ludwig Múzeum Spielraum – The Nation Loves It (A nemzet szereti ezt) című tárlatán azonban már globális képet alkot állandó témájáról, a politikai retorikáról és a politikai szöveghasználatról, a hatalom építészetben kifejezett identitásáról, a nemzetek és a nemzetek feletti önazonosság megjelenéséről, mindezt pedig táncosok segítségével performance-okba is átülteti.

A kommunizmus már csupán kelet-európai származásából adódóan is visszatérő elem a pályája során, azonban a vasfüggöny lebomlását megelőző időkre az 1979-es születésű művésznő korából kifolyólag is csupán kívülállóként, esztétikailag reflektál. A sajtóbejáráson Kopeczky Róna kurátor elmondta, Cibic a mozgás és az építészet konstrukcióit alapelemeire lebontva vizsgálja, a rész elválik az egésztől. Ezt rögtön a tárlat elején tapasztalhatjuk is, falnak támasztott öntvények fogadnak minket, mintha csak egy ház tetejéről fújta volna le a viharos szél a díszítőelemeket, amelyek elsőre nem is kiállítási tárgynak tűnnek, hanem olyan érzést keltenek, mintha éppen építkezés zajlana és egy munkás hagyta volna ott őket, nekitámasztva a falnak.

Az első teremben Josip Broz Tito személyi fényképészeinek munkáit láthatjuk, akik az egykori jugoszláviai diktátor megbízásából készítettek tájképeket, és annak ellenére, hogy állami megrendelésről van szó, a fekete-fehér felvételek többsége akár komolyabb fotográfiai gyűjteményben is megállná a helyét, árad belőlük az ország természeti sokszínűsége és fensége, az örökkévalóságot árasztó zord hegycsúcsok ereje. Jasmina Cibic a fényképekre első ránézésre szabálytalanul különféle geometriai formákat helyezett fel, a kor építészeti stílusára utalva. Ezután egy szűk és alulvilágított folyosón vágunk keresztül, amely a maga módján szintén a kiállítás részét képezi, hiszen a következő terem felé haladva érzékelteti, ahogyan a mindenkori hatalom vezet minket – vagy legalábbis igyekszik annak látszatát kelteni – a sötétségből kifele, göröngyös úton a fény felé. Mielőtt azonban kijutnánk a világosságba, egy videoinstalláció fogad minket, amelyen egy nő egy nem létező épület átadóján tart beszédet: a szövegkönyvet különféle politikusok ötven valódi, hasonló ceremóniákon elhangzott felszólalásaiból vágták össze, éppen ezért a mondatok között nincsen kohézió, a lényeg a szögegyenes testtartáson, a gondosan megválogatott szavakon és a modorosságon van, illetve a nem szándékoltan, de a hatvanas évekbeli sci-fiket idéző díszleten, amelyeken éppen azok a színek keverednek, mint a nő katonaszerű öltözékén – érzékeltetve, ahogyan az aktuális politika a saját jelképrendszerét a lehető legtöbb felületen és módon igyekszik visszatükrözni. Hasonlóképpen a retorikai eszközökkel játszik el a tárlat másik videója is, ennek szereplői arról folytatnak heves vitát, hogy mely művészek munkái alkalmasak a nemzeti reprezentációra. A kiállítás legnagyobb termében egy hatalmas, szinte végeláthatatlan, fiktív, fekete-fehér tájkép terül el, amelyet a Titóhoz köthető fotográfiákhoz hasonlatosan különböző geometriai elemek és reklámfelületek törnek meg. A termet egyébként egy videó forgatási helyszíneként is használják majd, az itt készült alkotást pedig a kiállítás következő nemzetközi állomásán mutatják be, ahol újabb munkát rögzítenek, így épülnek folyamatosan egymásra a tárlat körútjának egyes állomásai.