Kultúra
„A közösségi filmezésben hiszek”
Nagy Dénes: Fontos arról is beszélnünk, amiről általában nem merünk – a magyar filmes műhelyek nagyon sokfélék
A rendező szerint érdemes tabutémákat is feldolgozni, mert így szembesíthetjük a társadalmat olyan kérdésekkel is, amelyekről kevés szó esik. Nagy Dénessel, aki két évvel ezelőtt kisfilmjével vett részt a cannes-i szemlén, a magyar versenyfilm, a Saul fia sikerének lehetséges hatásairól is beszélgettünk.
– A közelmúltbeli magyar cannes-i sikerből kiindulva kijelenthető-e, hogy megmozdult valami?
– Most elsősorban a Saul fia miatt merülhet fel ez a kérdés, hiszen én kisfilmmel voltam kint 2013-ban. Bár majdnem mindig szerepeltek a filmfesztiválon magyar alkotások, a sikerszéria a 60-80-as évekre tehető, és azt a szintet a mai napig nem hoztuk be. A Saul fiának azért örülhetünk különösen, mert hosszú ideje az első komoly alkotás szereplése a világban, amit a fiatal magyar filmes generáció egy tagja készített. Ennek komoly inspiráló hatása is lehet a jövőre nézve.
– Nemes Jeles sikere már egy pozitív folyamat első eredménye vagy majd a Saul fia sikere indít egy változást?
– Bár nincs egyezményes elképzelés arról, hogy mit tekinthetünk magyar filmes hagyománynak, nagyjából Tarr Béla volt az, aki képviselt egy olyan vonalat, amit előtte Jancsó Miklós indított el a 60-as évek végén, 70-es évek elején. Nemes Jeles László Tarr asszisztense volt, és ennek is köszönhetően munkája teljesen beilleszkedik a hazai filmes hagyományba. Ez elsősorban azért fontos, mert jelenleg a magyar filmben nincs egy meghatározott szellemi közösség, mindenki különböző filmeket akar készíteni. Hiányoznak az olyan nagy irányzatok, mint mondjuk Dániában a Lars von Trier által elindított iskola. A Saul fia ritka sikert jelent. Lehet, hogy sokakat meg fog határozni, de ezt nem tudhatjuk előre.
– Változott valamit a magyar filmes hagyomány az utóbbi időben?
– A rendszerváltásig nagyon karakteres filmes világunk volt, azóta azonban inkább keresgélünk. Megmaradtak persze a korábbi nagy nevek által képviselt irányok Kósa Ferenctől Sára Sándorig vagy Dárday Istvántól Mészáros Mártáig, de van sok olyan rendezőnk, aki teljesen másból táplálkozik. Jellemzően magyar filmes hagyomány, amit Nemes Jeles is folytat, egy vizuális, kevés szövegből építkező dolog. Ez is a társadalmi közegből indul: itthon nehéz vitákat indítani, vagy megnyilvánulni konfliktusokban. A legtöbb ember nem tudja, hogy milyen irányba haladunk, és a keresés a mai filmeken is meglátszik. Ez nem feltétlenül politikai kérdés: egyszerűen a saját jövőnket és vágyainkat nem látjuk tisztán.
– Mindez egyszerre igaz a játékfilmes és dokumentumfilmes műfajra is?
– Amit elmondtam, nagyrészt a játékfilmre vonatkozik, hiszen a dokumentumfilm sokkal kötöttebb, puritánabb forma, nem lehet széles térben mozogni. Az alany, a dokumentum, a helyzet befolyásol mindent, ennyire erősen nem is lehet beszélni filmes hagyományokról.
– A közelmúltban elkészült Seb mennyire követi a korábbi alkotásaiban megfigyelhető stílusirányt?
– A korábbi munkáimhoz hasonlóan próbáltam nem szavakban megfogalmazni a lényeget, hanem az apró gesztusokban, a kompozíciókban, a hangulatokban és a színekben mutatom meg, amit szeretnék.
– Honnan indult el a film készítésének ötlete?
– Egy korábbi kisjátékfilmem, a Lágy eső végén a főszereplő fiú megvágja magát. Azelőtt nem foglalkoztam ezzel a témával, akkoriban azonban utánanéztem, találkoztam érintett emberekkel, egy-két ismerősömről is kiderült, hogy korábban csinált ilyet. A témával pályáztunk az HBO-hoz, a támogatás után pedig kerestünk további alanyokat. Kevesen szerettek volna azonban nyilvánosság előtt beszélni az érzéseikről. Körülbelül tizenöt emberrel készítettünk interjúkat, de végül csak hárman vállalták a filmet.
– Miért készítette el a művet?
– Fontos arról is beszélnünk, amiről általában nem merünk. Leginkább talán az érdekelt, hogy a önsebzés minek a jele társadalmunkra kivetítve. Úgy érzem, hogy minden megkérdezettben közös vonás, hogy nem kívánt gyerekek vagy a korai gyerekkorban súlyosabb trauma érte őket. Arra jutottam, hogy mindannyian hordozunk valamilyen sebet a születéstől, az első három év pedig rendkívül fontos annak meghatározásában, hogy kik leszünk. Valahol mindannyian sérültek vagyunk, és szükségünk van arra, hogy meggyógyuljunk.
– Akik végül bekerültek a filmbe, azok életében történt változás?
– Egyikük részvétele először nagy felháborodást váltott ki a családban, azután megjavult a kapcsolata a testvéreivel, akikkel korábban szinte egyáltalán nem álltak szóba. Komoly dolgot vállaltak, hiszen nem csak a televízióban vetítik le a filmet, de harminc év múlva az unokájuk is megnézheti.
– Mennyire más dolog egy lélektani vonatkozású tabutémáról készíteni filmet, mint helyszínre menni és a kézzelfogható dolgokról forgatni?
– Ha vidékre vagy más országba megyek forgatni, nem tekintem az életem részének azokat, akikről forgatok. Máskor félelemmel tölt el, hogy mennyire összetetté válik a filmezés akkor, ha nem kívülállóként állunk egy szituációban. Úgy érzem, a felelősségem is sokkal nagyobb, mint mondjuk egy afrikai forgatáson, ahol valószínűleg soha többé nem találkozom azokkal, akiket ott megismertem. A lélektani filmben szakadék szélén lépkedünk: nagyon nagyot lehet bukni, hiszen rengeteget tud ártani egy ilyen alkotás.
– Magyarországon jellemző, hogy televízióban vetítik a dokumentumfilmeket. Mennyire tartja ezt jónak?
– A közösségi filmezésben hiszek, amikor sok ember egyszerre megnézi – erre kiválóan alkalmas a televízió. A moziban telt házas vetítéskor persze sokszor sokkal könnyebb megérteni, hogy miért is jó egy film, mint otthon a tévékészülék előtt. Tény azonban, hogy a moziba kerüléshez sok összetevőnek kell teljesülni: egyrészt a hazai dokumentumfilm-gyártás be van állva az egy óránál rövidebb filmekre, holott moziban jobb lenne másfél órás alkotásokat bemutatni. A másik, hogy amíg moziba kerül a film, sokkal többe kerül, mint egy tévés dokumentumfilm: magasabb minőségű hangra van szükség, több idő a vágás és a keverés, jobb kamerával kell forgatni. Ahhoz, hogy létre lehessen hozni ilyeneket, elhatározásra és támogatásra lenne szükség.
– Miért tud a film műfaja hatásosan bemutatni tabukat?
– Számomra nem a tabudöntögetés a fő cél: fontosnak tartom, hogy nem csak kitesszük az ember elé a kérdéseket, hanem próbáljuk megérinteni a nézőket. Sokféle paradoxonban élünk – vágyaink gyakran ellentmondanak egymásnak –, és egy ilyen erős élmény egy pillanatra harmóniába tudja hozni az embert önmagával. A Sebnek is ez lenne a lényege.