Kultúra
A klasszikus technikák bűvöletében
Székesfehérvárott látható az F csoport kiállítása – Újra együtt a tíz éve alapított, de mára megszűnt Figurális Művészek Társasága
A Figurális Művészek Társasága, Kádár Tibor festőművész kezdeményezésére, tíz éve azzal a céllal jött létre, hogy szűk baráti körként egybegyűjtse a figurális alkotók egy részét. Noha mára megszűntek mint csoport, a jubileum jó alkalmat kínált arra, hogy egy kiállítás erejéig ismét összeálljanak – mondja a tárlat apropójáról Filep Sándor festőművész, a kiállítók egyike. A székesfehérvári Szent István Művelődési Ház Szent Korona Galériájában látható művek alkotói egykor azért fogtak össze, mert úgy érezték, a figurális művészet háttérbe szorult Magyarországon, a mainstreambe nem tartozik bele, a szaksajtó pedig kevés figyelmet fordít rájuk.
Mivel egy részük erdélyi származású, tárlataikat az évek során nemcsak az anyaországban, hanem Erdély nagyobb városaiban – Kolozsvárott, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön – is bemutatták.
Arra a kérdésünkre, hogy a huszonegyedik században, abban a korban, amelyben már számtalan képzőművészeti műfaj él egymás mellett a performance-tól a videoinstallációig vagy a net-artig, milyen esélye van a klasszikus táblaképfestészetnek, Filep úgy felelt, hogy míg a táblaképek – amelyek a gyűjtők által máig keresettek – örök értéket képviselnek, a performance inkább az előadó-művészeti kategóriába sorolható, és még a gondos dokumentálás ellenére sem feltétlenül maradandó, míg más, egykor divatos stílusok, például az op-art mai szemmel inkább „díszítőművészetnek” tűnik, mint képzőművészetnek.
Filep Sándor azt is elmondta, hogy a nyolc művész kiállított munkái korántsem egységesek, hiszen akad köztük klasszikus, „nemes eljárással” készült alkotás, mint például az ő ezüstvesszővel és ceruzával készült sorozata, és a figuralitás határait már feszegető munka, például Legéndy Péter képzőművész és teoretikus – akinek életpályája épp a legérdekesebb a kiállítókéi közül – művei. Az avantgarde-ból indult, majd miután kitapasztalta annak határait, éles hangú kritikusa lett az irányzatnak, alkotóként pedig visszatért a klasszikus formákhoz.
De vajon valóban szemben áll a kettő, nem épp kiegészítik egymást a kortárs művészeti palettán? Filep úgy véli, mára az avantgarde vált egyfajta akadémizmussá. „Ha egy művész mondjuk összefröcsköl egy falat, azt mindenki elfogadhatónak tartja. Ha fest egy csendéletet, ami egyszerűen csak szép, az egyben botrányosnak is számít. Engem már arról sem tudnak meggyőzni Duchamp hívei, hogy ha beteszünk egy kiállítótérbe egy tetszőleges tárgyat, akkor az műalkotássá válik a kontextustól” – mondja.
Szerinte abban a pillanatban, amikor elhangzott az elhíresült „mindenki művész” kitétel, a művészek nehéz helyzetbe kerültek, hiszen elvették a kenyerüket azok, akik adott esetben semmilyen képzésben nem részesültek.
A késztárgy ma mégis bevett műalkotási forma, és a szakma, a kritikusok, valamint a közönség egy része is műalkotásnak fogadja el – vetjük fel az alkotónak. Filep szerint részben ez az elfogadás az oka annak, hogy a közönség egy része elfordul.
„Ha a kiállítóteremben valaki a semmivel szembesül, miért csodálkozunk azon, hogy elfordul, és az érthetőt kezdi keresni, máshol?” – kérdezi a művész, aki inkább a régebbi korok mesterei felé orientálódik. „Szeretem a középkor művészetét” – teszi hozzá.
Azon kérdésünkre, hogy egy megváltozott világban, amelyben már nem biztos, hogy ugyanolyan természetességgel olvassák a képek szimbólumait a nézők, mint a középkorban, van-e lehetőség ugyanazon a művészeti nyelven beszélni, Filep úgy vélekedett: a művészet nem fejlődik, hanem örök érvényű alkotásai vannak.
Most egy klasszikus témát mutatott be, a Hét főbűn-sorozatot állította ki, ám máskor is foglalkozott már az európai zsidó-keresztény kultúrkörben hagyományosnak tartott témákkal: ahogy mondja, a Hét szentségről is készített sorozatot.
A kiállító művészek – Filep Sándoron és a már említett Legéndy Péteren kívül G. Szabó Beáta szobrász, valamint Horváth Lajos, Kádár Tibor, Ughy István festőművész, Varga Bálint grafikus és Párkányi Raab Péter szobrász – különféle művészeti társaságokba tartoznak, az F csoport egyetlen szervezőelve a figuralitás – mondja Filep azon felvetésünkre, hogy csoportjuk tagjai közt fellelhető-e a klasszikus képzőművészeti technikán és felfogáson túl egyéb értékrendbeli azonosság.
A művek valóban nehezen volnának a csoport felől kategorizálhatók: Filep klasszikus munkáira Legéndy kísérletező alkotásai válaszolnak, az egyik terem fókuszpontjában pedig G. Szabó Beáta légies, szép, letisztult angyalszobra áll Párkányi Raab Péter másik teremben látható kompozíciójának ellenpontjaként.
A sokszínűség jegyében Horváth Lajos szürrealista ihletettségű munkái mellett Kádár Tibor művei állnak, amelyek közelebb vannak a konceptuális vonalhoz, míg Ughy István expresszív vásznain az erdélyi ihletettség azonosítható.
A tárlat február 20-ig tekinthető meg Székesfehérváron.