Kultúra

A hűség és eredetiség határán állva

Hangsúlyeltolódásokkal is Puskin szellemiségét idézi az új Anyegin-rendezés

Egyszerű, de maradandó élményt nyújt Molnár-Keresztyén Gabriella rendezésében és színpadi átdolgozásában a Magyar Színházban bemutatott Anyegin, amely a stúdiószínpadra tervezett körülmények ellenére is kétségtelenül a jobban sikerült feldolgozások közé tartozik.

Anyegin 20141201
Gémes Antos (balra) és Lovas Rozi (elöl) is remekel (a szerző felvétele)

Molnár-Keresztyén Puskinhoz hűen, a történet szellemiségét megtartva állt a feladathoz, amellyel a művészek is teljes mértékben azonosulni tudtak. Dramaturgiai szempontból nagyon érdekes, egyúttal fontos fogás, hogy Gémes Antos a narrátor szerepében egyértelműen Puskinként jelenik meg. Azaz megtartja az eredeti mű belső viszonyrendszerét az elbeszélő és a többi szereplő között – Anyegint szereti és bírálja, Tatjanát kedveli, Lenszkijt pedig álmodozónak állítja be –, de emellett a mű keletkezésének történetéről is megtudunk részleteket. Puskin, mint elbeszélő, reagál a részletekben megszülető mű egyes fejezeteit ért komolyabb bírálatokra, összefüggésbe hozza a leírtakat saját életével, és összességében is egy igen személyes képet kapunk az író kapcsolatáról Anyeginnel, ami a legutolsó jelenetben teljesedik ki. Ekkor Puskin és Anyegin dimenziója összeolvad, hiszen az író azt a fegyvert veszi magához, amellyel korábban Lenszkijt győzte le párbajában Anyegin.

A színpadkép megerősíti ezt az együttlétezést, hiszen egy térben játszódik a fikció és a „valóság”. Gémes Antos nagyon jól kezeli a szerepét, elegáns távolságtartással mutatva be az ifjú Anyegin elhibázott döntéseit és az ártatlan szerelemmel eltelt Tatjana vívódásait.

Molnár-Keresztyén munkája elkerüli a terjengős megnyilvánulásokat, így lényeges különbség az eredeti műhöz képest, hogy ellentétben annak a kor Oroszországának szinte minden szegmensére reagáló szociográfiai jelentőségével, a színdarab elsősorban Tatjana és Anyegin szerelmét bontja ki érzékletesen.

Azzal, hogy a szereplők idősebb korukban mintegy visszatekintve élik meg a történetet, a színmű valamelyest szakít a Puskin által továbbfejlesztett, és az orosz irodalomban később meghatározóvá váló „felesleges ember” képével. Fillár István Jászai Mari-díjas színművész szinte belesimul a már érett gondolkodású Anyegin karakterébe, megindítóan adva át magát a Tatjana elutasításának feleslegességéről szóló felismerésnek. Egy olyan embert látunk, akinek hosszú évek bánata után egy pillanat töredéke alatt válik bizonyossá, hogy a korábbi önzősége és gyávasága miatt félresiklott szerelme visszahozhatatlan. Ehhez csupán annyi kell, hogy egy este véletlenül összetalálkozzon az egykor érte epedő, mára büszke, megtört szívű nővé vált Tatjanával. Takács Géza látványosan unatkozó fiatal Anyeginje a Lenszkijt alakító Derék Bencével és a lehiggadt Fillárral szembeállítva különösen élesen ábrázolja azt a bizonyos, kissé ellenszenves „felesleges embert”. Lovas Rozi és Auksz Éva szintén jó párost alkot Tatjana szerepében, ellentétbe állítva a fiatal, álmodozó, francia irodalmat kedvelő lány nyiladozó nőiességét a már érett, hűvössé szelídült, hűséges asszonnyal.

A rendező bátran nyúlt a témához, nem csak a karakter- és a történetábrázolásban mutatva ezt meg, hanem a díszletben és a jelmezekben is. A felmart, rozsdás, itt-ott megkarcolt fémlemezekből összeállított színpadkép jó ötletnek bizonyult, meglepően hatékonyan hangsúlyozza azt a harmonikus, cicomáktól mentes hatást, ami a darab egészének is jellemzője.