A hétköznapi életünk diszkrét bája

Roy Lichtenstein képregényvilága. Érezhető a különbség a nyugati és a kelet-közép-európai pop-art között (Fotó: Varga Imre)

Hogy mi is valójában a pop-art, talán a legjobban Hegyi Lóránd művészettörténész írta le az Utak az avantgárdból című, 1989-es kötetében, amelyet az Artpool.hu portál idéz. E szerint az irányzat fel kívánta lazítani a művészet és az élet, az esztétikum és a banalitás, valamint a művész és nem-művész közötti határvonalat, a hagyományos esztétikai értékeket, miközben a fogyasztói társadalom tárgyfetisizmusát, pénzközpontúságát, uniformizáló hatását kritizálta, legalább indirekt módon. A legfőbb eszköze az irónia és az, hogy a szélesebb közönségnek idegen absztrakt alkotások után olyan figuratív stílust hozott, amely hétköznapi utalásai – például használati tárgyak, sztárok ábrázolása – révén ismerős, látszólag könnyen értelmezhető volt. Az ötvenes években Európában, főképp Nagy-Britanniában kialakult irányzat a hatvanas évekre meghódította az Egyesült Államokat, és a vasfüggöny mögötti Kelet-Közép-Európában is megjelent. Ez utóbbit fókuszba állítva rendezte meg hosszas előkészület után a budapesti Ludwig Múzeum a nagyszabású, több mint kétszáz művet bemutató pop-art kiállítását.

A Ludwig goes pop + The East Side Story már a címében is utal erre a perspektívára, és mint a tegnapi sajtóbejáráson az intézmény igazgatója, Fabényi Júlia elmondta, soha sehol nem szerepeltek még ilyen hangsúllyal a kelet-közép-európai pop-art művek. Régiónkban sokáig lebecsülték ezt az irányzatot – tette hozzá –, de a kilencvenes évektől megtörtént a kelet-közép-európai alkotók legitimációja. A főképp a Ludwig Alapítvány, valamint számos régióbeli közgyűjtemény anyagából összeállított tárlat vezető kurátora, Timár Katalin – társai Popovics Viktória és Bradák Soma voltak – az eseményen arra hívta fel a figyelmet, hogy míg egy-egy nyugati pop-art művész jól beazonosítható a szinte mindig állandó stílusa miatt, a kelet-közép-európaiak életművének egy adott szakaszában akár többféle irányzat is megjelenik, és gyakoriak az átmenetek.

Épp ezért látszik izgalmasabbnak az utóbbi univerzum. Lichtenstein pöttymániája és Warhol unásig látott szitanyomatai között jóval érzékenyebbnek tűnnek az eddig kevesek által ismert magyar, lengyel, szlovák, szerb, horvát, szlovén vagy bolgár alkotók művei, így például Konkoly Gyula, Keserü Ilona, Lakner László, Pinczehelyi Sándor vagy épp Natalia LL, Boris Bucan, Dusan Otasevic, Jana Zelibska kollázsai, festményei, installációi, fényképei és fotómanipulációi. Érdekes az is, hogy miképp térnek el a nyugati áramlatoktól, milyen módokon jelennek meg a helyi sajátosságok. Mint abban, ahogy a hatvanas évektől egyre inkább szexualizált és tárgyiasított nőiséget, női szerepeket feldolgozzák – például Natalia LL az érzéki banánevésről készült fotóin, beemelve a déligyümölcs vasfüggöny mögötti különlegességét is.

A január 3-ig látható kiállítást előadások kísérik, többek között a titkosszolgálatok és a szubkultúrák viszonyát, a hatvanas évek tárgykultúráját is megismerhetik az érdeklődők, de múzeumpedagógiai foglalkozások és neves művészek, szakemberek tárlatvezetései is várják a látogatókat.

Fabényi Júlia lett a biennále magyar biztosa

A Ludwig Múzeum igazgatóját, Fabényi Júliát nevezte ki a Velencei Biennále nemzeti biztosának az emberi erőforrások minisztere – közölte tegnap a kulturális államtitkárság. A poszt azután üresedett meg, hogy a korábbi vezető, Balatoni Monika néhány hete lemondott. Az 1895 óta megrendezett Velencei Biennále a mindenkori kortárs képzőművészet és építészet egyik legjelentősebb nemzetközi szemléje,
a magyar iroda ez év elején került át a Műcsarnoktól a Ludwig Múzeumhoz. (MH)