A háborúktól a szajnai uszályokig

Napilapoknál dolgozva számos konfliktuszónát, mások mellett a líbiai polgárháborút is végigkövette kamerájával, az itt született felvételei árasztják magukból a folyamatos életveszélyt, mondhatni totális kontrasztban vannak a Capa Központban látható válogatásával, amelyeken uszályokat láthatunk felülről, ahogyan békésen siklanak a vízen más-más, olykor meglepő rakománnyal vagy utassal a fedélzeten. A sorozat ötlete 2012-ből származik, amikor Sopronyi Gyula az André Kertész-ösztöndíjnak köszönhetően két hónapot Párizsban tölthetett: először rutinosan dokumentarista témákkal kezdett el foglalkozni, embereket fotózott, szocioriportokkal próbálkozott, a megszokott témák azonban már nem jelentettek kihívást. Rájött ugyanis még a háborús övezetek megörökítésekor, hogy készíthet akármilyen képet, aki nem éli át személyesen a hasonló helyzeteket, annak képtelen teljes valójában azt átadni pusztán felvételekkel.

„A fotóriporteri szakma csúcsát jelenti a konfliktuszónák frontvonala, de úgy éreztem, hiába készítek erős képeket, mégsem tudom visszaadni azt, ami ott történik. Emlékszem, gyerekkoromban bátyámmal mindig furcsálltuk, amikor nagymamám a villámláskor és dörgéskor félve lehúzta a redőnyöket. Ő átélte a háborút, a bombázásokat, csak vele tudtam megbeszélni a Líbiában tapasztalt élményeket, sokszor egy-egy pillantásából érezni lehetett, hogy ő tényleg érti mit éltem át. Hála Istennek itthon nagyon kevés embernek van hasonló tapasztalata, azonban ennek hiányában nem lehet igazán átérezni ezeket a helyzeteket fényképek alapján” – mondja Sopronyi Gyula.

A művész ennek hatására döntött úgy, hogy inkább másként próbálja megszólítani az embereket. Az absztrakt képekben, ahogy mondja, az vonzotta, hogy a befogadó saját élményein, érzésein és gondolatain múlik, hogy mit szűr le belőlük: valakinek vagy mond valamit a felvétel, vagy nem, de nem szükséges, hogy a saját koncepciója és viszonyulása egyezzen a nézőével. Legújabb munkáin elsősorban a természet és a környezetünk kapcsolata dominál, személyek ritkán, inkább csak az emberek nyomai jelennek meg rajtuk.
„A párizsi ösztöndíj alatt számos technikát kipróbáltam, fekete-fehér, analóg és camera obscurával készült fotókkal is kísérleteztem, ugyanakkor a digitális gépemet is használtam. Rengeteg zsákutcába belefutottam a különböző repetitív témaötleteim kapcsán: bizonyos helyszíneket más-más nézőpontból örökítettem meg vagy ugyanazt a jelenséget kerestem a város eltérő pontjain, mindez egy alkotói hullámvasút volt számtalan kudarccal. Végül elkezdtem uszályokat fényképezni a Pont des Artsról, a szerelmesek hídjáról, aztán amikor hazaérve végignéztem az anyagokat, megláttam ebben a fantáziát. Így 2014-ben, amikor visszatértem a városba, már céltudatosan erre a sorozatra koncentráltam” – emlékszik vissza. Sopronyi Gyula jelenleg új, Kilencven perc című sorozatán dolgozik, amelyben a focimeccsek alatt a stadionok kiszűrődő fényei által megvilágított külső világot örökíti meg.