A gáboltói keresztes templom

Minél régebben történt a csoda, annál erősebben hisznek benne a jámbor búcsújárók, az évenkénti sátoros ünnepek forgalma pedig, a lelki gazdagodáson túl, kulturális és anyagi haszonnal is jár a kegyhely számára. Az egykori, ma Szlovákiához tartozó Sáros vármegye északi peremén, a történelmi lengyel–magyar határon található Gáboltó (Gaboltov) – a sok helyütt, honlapokon is olvasható „Galbatő” értelmetlen „magyarítás” – község a középkor óta úti célja a kegyes híveknek: a hagyomány szerint itt pihent meg és ivott a forráskút vízéből Szent Adalbert prágai püspök.

Mindez, ha igaz, az előző ezredfordulón történt. Vojtek (eredeti cseh nevén) léha, világi életet élt a prágai udvarban, mígnem 983-ban megtért, majd hitbuzgó egyházszervező vált belőle. Kétszer is megjárta Rómát, beutazta Észak-Itáliát, a keleti német földeket, Csehországot és Sziléziát; temérdek pogány lelket pásztorolt az északi szláv népek püspökeként. Aztán 995-től mint Géza fejedelem vendége időzött Magyarországon, akinek 997-ben bekövetkezett halála és István herceg trónra lépése után megnyugodva folytatta hittérítő útját. A legenda szerint ekkor pihenhetett meg a mai Gáboltónál, hogy azután tovább menvén északra a pogány poroszok keze által szenvedjen mártírhalált.

A Bártfa (Bardejov) szabad királyi várostól tizenhárom kilométerrel északnyugatra, a Beszkidek 1002 méteres Busó-hegyének lábánál fekvő Gáboltó a 11–12. században népesült be. Lakói gorálok (hegyi szlávok) voltak, de élhettek mellettük flander és más német ajkú telepesek is, akik az 1200-as évek elején Bártfa/Bartfeld cisztercita apátságát – és magát a jeles várost – alapították. A helység első említése 1245-ben történt, Gybolt alakban, IV. Béla király levelében, amelyet a tatárok által felperzselt Bártfa elöljáróinak küldött az uralkodó. Ez az írás említi először a keresztes lovagokat – Cruciferi de Gybolto –, akiknek 1212-ben erdőbirtokokat adományozott II. András király. Múlt szombati írásunkban ugyanez az évszám található a jeruzsálemi Szent Sír őreinek sáros-komlósi rendházalapító oklevelében, továbbá más közeli településekre – Hanusfalva, Harapkó-Szentkereszt, Veresvágás, Orkuta (Úrkút) stb. – vonatkozóan is. Ezek a helyek a szentföldi lovagrend északkelet-magyarországi hálózatához tartoztak. András király 1208-ban beavatkozott a halicsi fejedelem és a bojárok viszályába, sereget indított Roman Igorjevics ellen, majd a legyőzése után magához vonta Galícia tartomány kormányzását. Könnyelműen ajándékozott várakat, földeket, örökölhető birtokokat az ottani, csak látszatra hű főembereknek, amiért 1211–12-ben újra hadra kellett kelnie a magyarokkal szomszédos fejedelemség ellen. Ezután bízta II. András a lovagokra a határvidék fegyveres védelmét, a kereskedő-útvonalak és a vámolás felügyeletét.

Gáboltón a hagyomány szerint a 11. században kápolna készült a forráskút fölé, Szent Adalbert emlékére. A fából ácsolt építmény helyén látható a vörös keresztes fráterek számára kőből épült, szép arányú gótikus templom. Készítői az 1245 után a bártfai ciszterci rendházat újjáépítő koprywnicai lengyel szerzetesek, valamint „mellékfoglalkozású” kőfaragó mesterek, kőmívesek voltak. Már 1332 előtt ismert volt az új, a mártír püspök tiszteletére emelt egyház. Teljes belső hossza – a nyugati torony nélkül – huszonkét méter, amelyből tizennégy méter esik a hajóra, hét méter a szentélyre, egy métert tesz ki a diadalív harántfala. Meredek csúcsíves boltozatú a fél nyolcszögzáródású szentély, a két boltszakasz keresztező kőbordái nyolc gyámkövön nyugszanak, közülük három szépen faragott arcokat mintáz. Ugyancsak három, mérműves-kőrácsos ablak nyílik az apszisba, a toronyaljába szintén csúcsíves átjáró vezet, a hajó ablakait az újkorban sajnos „négyszögesítették”. A déli előcsarnok felől a templomba nyíló, kora gótikus bélletes főkapu formajegyei inkább a 13. század végére datálják az építkezést, mintsem az 1300-as évek első harmadára.

A templomhajót reneszánsz stílusú, negyvenöt kazettás mennyezet takarja, huszonegy rekeszéből szentek képei néznek le a jámbor hívekre. Az 1900-as évek elején járt Gáboltón Divald Kornél, a bártfai Sárosi Mú­zeum alapítója és raktárának megtöltője az általa összegyűjtött, ötezernél több középkori műtárggyal (ezért hívták a háta mögött a „szentek fuvarosának”). Ő még látta, le is fotografálta, amint „a falu vénei a vasárnapi öregmisén ma is talpig rőt kámzsában, kezükben égő szövétnekkel állják körül a főoltárt, mint valamikor a keresztesek vitézi része”.

A középkor alkonyán elterjedt skapuláré – a Boldogságos Szűz Mária oltalmába kerülhetés – kultusza idővel fölé kerekedett a régi lovagvilág misztériumának. A zarándokok száma 1960 óta évről évre növekszik, 1987-ben százezres tömeg látogatta meg a kegyhelyet, a 21. század kezdetétől még többen járnak Gáboltóra.