A Mindenszentek temploma

Pécsvárad a Mecsek délkeleti lábánál, a Pécsre vezető régi országút mentén fekszik. Az egyik legrégebbről ismert település hazánkban: az írott történelem előtti korban már lakott Várhegyen Géza fejedelem idejében készült egy földsánccal körülvett udvarhely – kisebb vár, régi szóval: várad. 11. századi bencés apátsága az első, amelyik még Szent István életében elkészült magyar földön. Alapítólevele 1015-ben kelt, felszentelése 1038-ban történt; a dokumentum a monostor birtokainak élő és tárgyi javait részletesen felsoroló lajstromával ritka kútfő a történettudomány számára. Győrffy György Árpád-kor történetiföldrajz-könyvében olvasható, hogy a Vashegy (Mons Ferrus) lábánál a Szűz Mária és Nursiai Szent Benedek apát tiszteletére alapított apátságnak az uralkodó 41 néven nevezett falut adományozott, összesen 1116 főnyi háznéppel és kétszáz fegyveressel. Hetente két vásárt engedélyezett a birtoklevél a településen, egyet vasárnap a Szent Péter-egyház mellett, a másikat szerdánként az Alszegen. Vámjövedelmük a bencés rendházban élőket illette. Az 1050-es években Aba Sámuel király fia, Domoszló herceg ajándékba adta a hevesi Markaz és Fegyvernök falvakat a Benedek-rendieknek, abból az adományból alapították Pécsvárad második templomát, a klastromtól északra fekvő Új-Pécs nevű településrészen. A Szent-Péter plébánia volt a magyarok egyháza. Később, a 12-13. században a több hullámban betelepült olasz és német iparosok, vincellérek emeltek maguknak egyházat Szent Miklós püspök tiszteletére 1258-ban. Papját 1320-ban említi írás, a Péter-templom plébánosa az 1333–35. évi pápai tizedjegyzékek szerint évente 40 dénár dézsmát (decimát) fizetett. Ez jelentős lélekszámú helységre utal. Pia­cai révén nyerte el a mezővárosi rangot a 14. században „Pechwarad” – ahogyan egy 1316-ban kelt levél említi e néven első ízben a helységet. A török hódoltságot egyik sem élte túl az említett templomok közül. Szent Péter egyházát elhagyott romnak írták le 1733-ban. Köveit beépítették az újabb német ajkú migránsok számára 1757 és 1767 között teljesen megújított plébániatemplom falába. A Szent Miklós-templom nyomtalanul elenyészett.

Alig száz méterrel északra a paró­kiától, a kőfallal körül kerített katolikus temetőben található a Mindenszentek titulusú kápolna. Egyedül ez élte túl a mohácsi török győzelmet követő hosszú vészkorszakot (az apátságon kívül). Széles, arányos tetőhajlatú épület, a nyugati homlokfalba simuló harangtoronnyal. Négyzet alaprajzú a hajó, amelynek szokatlan tágassága a középkorban történt bővítés következménye. Az eredeti, román kori épületrész az északi hajófaltól az egyenes záródású szentély déli oldaláig tartott (képünkön jól látható az eredeti falsarok kiemelt vonala). Hasonló változás történt a közeli Mánfa 12. századi templomával, ott azonban észak felé szélesítették a gyülekezeti teret. A pécsváradi temető kápolnáját csak viszonylag későn, a 14. században nagyobbították meg. A nemrégiben befejeződött feltárás és restaurálás eredményeként napvilágra kerültek az újkori vakolat mögött lappangó részletek: keleten egy korai román stílusú, tölcsérbélletű ablak, fölötte szép formájú gótikus körablak, a déli sekrestye négyszögletű kőkeretes ablakai és a falsarkok eredeti kváderkő armírozása; a hajó déli és délnyugati oldalán egy-egy csúcsíves, valamint egy szintén 14. századi díszes ablak, magasan az északnyugati falon. Megújították a barokk tornyot is, amely az 1730-as esztendőkben épült, a Konrád Zinzendorf kölni érsek által támogatott renováláskor.

Dercsényi Dezső művészettörténész (1910–1987) 1984-ben megjelent könyvében (Baranya középkori templomai) a már említett Domoszló herceget nevezi meg a temető-kápolna alapítójának. A királyfit az oltára alá temették el, tehát az épület északi szentélyrésze a 11. század negyvenes éveiben készülhetett. Megemlíti az északi oldalán – szokatlan helyen – látható románkori résablakot, azonban a többi korhatározó részlet csak most, közel harminc év multán vált ismertté. A Mindenszentek egyház a helybeli németek parókiájaként szolgált 1918-ig, azóta a temető kápolnája; a sírfeliratok túlnyomó többsége most is német nyelvű.