És akkor 126. – Bakony

Mert mit is jelent az otthon? Azt a helyet, ahová mindennél erősebb kötelekkel szorít neki az idő. Nekem, mivel életem első részében vagy tíz helyen laktam, ilyenformán tehát egyik hely sem volt, nem lehetett az otthonom. Ezzel bizonyára sokan mások is lehetnek így. Sokáig irigykedtem azokra, akik beleszülettek egy faluba vagy városba, aztán ott is maradtak. Nem vágytak máshová, mert otthon érezték magukat.

Gyerekkorom színhelyeit, kár tagadni, minek is, belém égette az élet. Felnőttként évekig tartott, amíg viszonyomat hozzájuk úgy-ahogy rendezni tudtam. Nem jó nem kötődni igazából sehova. Talán éppen ezért tettem le magam negyvenöt évvel ezelőtt abba a faluba, ami azóta az otthonom. Erről már sok mindent írtam, tárcák százait, könyveket, de ez mellékes, hiszen bármilyen hely nem attól lesz otthon, hogy sokat beszélünk róla.

Sokszínterű gyerekkorom leginkább otthonnak nevezhető helye a Bakony. Az 1960-as évek közepén a szüleim vásároltak egy telket Bakonybél szélén. Keskeny földdarab volt, a közepén tizenegy nagy fenyő sorakozott. Valami házat akartak rá építeni apámék, ám addig is használnunk kellett új birtokunkat. Ezt úgy lehetett megoldani, hogy a család fele a területet nekünk eladó néni szomszédos házában aludt, a fiúk, vagyis az apám, az öcsém meg én a telken sátoroztunk. Nem volt szokatlan ez a felállás, mert a szüleim Bakony-mániája már évekkel korábban elkezdődött, a Zirc és Csesznek közötti Gézaházán nyaraltunk, a lányok a turistaházban, a fiúk az udvaron álló autóban. Igen erősen belém vésődött annak az éjszakának az emléke, amikor apám kivitt minket az öcsémmel az erdőbe, mindenféle zaj volt ott, mi legalábbis vadállatokat és rablókat képzeltünk a fák közé. Az sem nyugtatott meg minket, hogy ott volt az apám csőre töltött TT pisztolya. Mire hajnalban visszaértünk autóbéli hálóhelyünkhöz, a virradatban büszkén mertünk nem félni.

Bakonybéli nyaraink is tele voltak kalanddal. Elszántan túrázott a család. Szálláshelyünktől úgy száz méterre csobogott a Gerence patak. Minden évben felmásztunk az akkor igen messzinek tűnő forrás helyére, a Gerence-szurdokba, ahogy máskor végig követtük útját a völgyben Pápa felé. A Kőrishegyre felmenni egyre könnyebb mutatvány volt, akkoriban még nem ült a tetején az az óriásgömb, ami valami repülésügyi eszközként szolgál manapság. Ismerőssé vált a közeli és a távolabbi környék. A Fürdő utca velünk korú gyerekeit is megismertük, második ott töltött évünktől komoly focimeccsek zajlottak a faluszéli réten.

A Bakonybélben eltöltött három-négy nyár jelenthette nekem valójában az otthont. A biztonságot. Azt a tudatot, hogy akármi is történik, a nyár mindig eljön, akárcsak a többi évszak, és Bakonybél, az akkor is, ma is varázslatos falu meg mindig ott van nekem.