Kultúra

Julius Caesar és a spanyol armada esete a britekkel

Marcus Rosenlund könyve bemutatja, miként befolyásolta az időjárás a történelmet:a mongolokat tájfun akadályozta Japán elfoglalásában, Amszterdamot szökőár alakította ki

Elsőre nem tűnik izgalmasnak egy időjárás-történeti könyv. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a viharok, áradások, sajátos tengeráramlások és vulkánkitörések nem egyszer módosították a történelem menetét, már érdekfeszítőbb a téma.

Julius Caesar és a spanyol armada esete a britekkel
Caesar megérkezik Britanniába Edward Armitage 1843-as freskójának litográfiáján
Fotó: Wellcome Collection

Marcus Roselund Az időjárás és a történelem című kötete, amely a Cser Kiadónál jelent meg nemrég Patat Bence fordításában, ezekkel a váratlan időjárási jelenségekkel foglalkozik. A könyvben hol az ókorban, Julius Caesar kudarcba fulladt brit expedíciójának idejében kalandozunk, hol a mongol horda csúfos vereségét élhetjük át olvasóként. Mindként támadás sikertelensége mögött tengeri vihar áll.

Az első fejezet, A nagy vihardagály, egy elsüllyedt dán város, Rungholt történetét eleveníti fel: 1362-ben a várost úgy belepte az Északi-tenger, hogy sokáig legendának tartották azt is, hogy valaha egyáltalán létezett. Ám különféle kereskedelmi szerződések előkerülése és a tenger régészeti kutatása nyomán bizonyossá vált, Rungholt nemhogy létező város volt, de kifejezetten jelentős kereskedővárosként tartották számon.

Mígnem a megkezdődő kis jégkorszak miatt egy hatalmas vihar, amely egész Észak-Európán átsöpört, el nem tüntette. A korabeli krónikák szerint a város pusztulásának oka az isteni büntetés, amely azért sújtott le, mert erkölcstelen és istentelen életet éltek a rungholtiak. A viharos időjárás, amely időről időre átrendezte a partvidékeket ugyanakkor igazi tengeröblöket is vájt addig mocsaras területeken, és ennek köszönhetően jött létre nem sokkal korábban egy ma nagyon jelentős város: Amszterdam.

Kezdetben a helyén csak egy halászfalu állt, ám mivel a természet kialakította a tengeri utat a város számára, hamarosan prosperáló kereskedelmi centrummá lett.

Megdöbbentő Julius Caesar brit hadjáratának története is. Kr. e. 55-ben a doveri szoroson keresztül próbálkozott partra szállni, ám a lovasokat szállító, későbbre várt hajói soha nem érkeztek meg, ugyanis viharba keveredtek a kontinens és a sziget közt, így visszafordultak Galliába. A kudarcba fulladt kísérlet után Caesar második próbálkozása sem járt sikerrel, végül csak Kr. u. 43-ban hódították meg a provinciát, igaz, a skótok továbbra is ellenálltak. Amikor viszont a hidegre forduló európai időjárás miatt megindult a népvándorlás, a rómaiaknak ugyanúgy fel kellett adniuk a szigetet, mint ahogy Pannóniát.

Az időjárás, és nem az angol haditengerészet végezte ki a spanyol armadát is 1588-ban, amely egy szélviharban már azelőtt elvesztette hajói egy részét, mielőtt Calais-hoz ért. Ott a britek égő üres hajókkal támadtak a maradékukra, a továbbterjedő tűz elől menekülő spanyolok pedig elvágták a horgonyokat rögzítő köteleket, így amikor bekerültek a következő viharba, hajóikat nem tudták időben rögzíteni, a vihar pedig szétsodorta a spanyol hajók maradékát.

A másik szigetországnak, Japánnak a tájfun segített a mongolok ellen a 13. században: amikor a horda megindult ellenük, a tengeren tapasztalatlan mongolokra kétszer is hatalmas szökőár csapott le. A kamikaze-nak nevezett szélben a gyakorlott japán hajósok könnyen manővereztek a nehéz mongol tutajok közt, utóbbiak ráadásul félelmetes, lőporos – tüzes – nyilaikat közelről használni sem tudták a japán kardokkal szemben. A második támadáskor, 1281-ben alig egy maréknyi mongol élte túl az ütközetet. Azóta a japánok kamikazeként, az istenek szeleként emlegetik a tájfunt.

Persze nemcsak tengeri viharokról és vízről, de a tűzről is szó esik a könyvben. Például az izlandi vulkánokról, amelyek ma is időzített bombák. A 18. század végén egy kitörés miatt hónapokig tartó sötétség borult Izlandra és Európa egy részére is. Izland történelme legsúlyosabb éhínségét élte meg, mivel a vulkáni hamu mindent kipusztított, megmérgezte a legelőket és az embereket is. Sőt, más országokban is elhomályosította a napot.

Csakúgy, mint az indonéziai Sumbawa nevű tűzhányó kitörése 1815-ben, amely szintén hűvös nyarat hozott Európára a következő évben. A földöntúlian sötét évszakot három jó barát: Lord Byron, Mary Shelley és John William Polidori Svájcban töltötték, és hogy az időjáráshoz való történetekkel szórakoztassák egymást, Mary megírta a Frankensteint, Polidori pedig kiötlötte az azóta szédületes karriert befutott figurát, a vámpírt. Ám nemcsak őket ihlette meg a vulkáni hamu által vörösre festett ég, hanem Edward Munch-ot is, aki leghíresebb képe, A sikoly hátterében épp azt láttatja, milyen színekben pompázott a naplemente akkoriban.

Marcus Rosenlund a korok és témák közt is ugrál, ám ez az asszociációs, az időjárásra, vulkánkitörésekre, hideg korszakokra és tengeri történetekre felfűzött gondolatmenet kifejezetten szórakoztató és olvasmányos – más szempontból pedig elgondolkodtató. Vajon mégis kevés a sorssal szemben az ember azon szándéka, hogy a történelmet alakítsa? Úgy tűnik, a természet ellenében még Caesarnak lenni sem elég.

Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem
Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink