A tiltott szerelemtől az orléans-i szűzig

Quentin Tarantino Oscar-díjas amerikai filmrendező vélhetően utolsó, Volt egyszer egy… Hollywood című munkájának vetítésével vasárnap zárult a 19. New Horizons Nemzetközi Filmfesztivál Wrocławban, ahol tizenegy nap alatt ötvennégy ország 223 filmjét mutatták be.

A szervezők hatszáz filmvetítést tartottak a kör alakú, vízzel körbevett óváros Kino Nowe Horyzonty modern filmszínházában, ahová a közönség már a fesztivál kezdete előtt megvásárolta az összes eladható jegyet. Azok, akik nem voltak módfelett élelmesek, nem a fesztiválközpont kilenc vetítőtermében, hanem az egykori mesés gazdagságú kereskedőváros legfőbb turisztikai pontján, a Piac téren élvezhettek ingyenes szabadtéri vetítéseket, koncerteket.
Három olyan új filmre is felhívjuk a figyelmet, amely a vetítés végeztével sem engedi el a befogadót, legalábbis nem egykönnyen. A francia nyitófilm, a cannes-i fesztiválon díjazott Portrait of a Lady on Fire Céline Sciamma a legutóbbi filmjei – a 2011-es Tomboy és a 2014-es Csajkor – által megkezdett hagyományt folytatja, társadalmilag érzékeny alkotás. Az 1700-as évek Bretagne félszigetére vezeti a nézőt, aki ott talál rá két asszonyra, akik egymásba szeretnek. A zsenge korú portréfestőt megformáló Noémie Merlant és még a világi muzsikától is elzárt grófkisasszonyt életre keltő Adèle Haenel sodró lendületű játékáról nehéz levenni a szemet, Sciamma pedig mindent megtesz azért, hogy ez így maradjon: szép a film díszlete, de a történelem itt nem lehet több járulékos elemnél. A film igazi erejét azoknak az újkori konvenciókhoz igazítottan kimért, csendes pillanatoknak köszönheti, amelyek megmutatják az utat, amelyet a hősnők a tiltott szerelem bejárása során megtesznek.

Agnieszka Holland filmje, a Mr. Jones valós történetet dolgoz fel: a kalandvágya miatt a közvetlenül a harmincadik születésnapja előtt megölt, Gareth Jones nevű walesi újságíró szemszögén keresztül mutatja meg az 1930-as évek elején még részben láthatatlan sztálini horrort a Szovjetunió belsejéből. A lengyel újhullám alkotója a kezdetektől vonzódik a második világháború és a kommunista rezsim nehezen feldolgozható gaztettei adta általános traumákhoz, ez a tendenciózusság jelen van a berlini filmfesztivál versenyfilmes szekciójában debütált munkájában is. A nagyszabású lengyel–brit–ukrán koprodukció azért borzongató, mert egy olyan kataklizmát – történetesen a holodomort, az ukrajnai éhhalált – mond újra eltérő narratívából, amely a közelmúlt európai genocídiumai közül mintegy 3,3–7,5 millió halált követelve az egyik legkegyetlenebb. A mozgókép fojtogató, feszült, sötét légköre sokunk számára ismerős, ugyanis Jones tudósításai ihlették George Orwell Nobel-díjas brit írót az Állatfarm című, a hatalomrajzról szóló mesterművének megírására (egyesek szerint a regénybeli Jones úr sem véletlenül kapta ezt a nevet). Andrea Chalupa aprólékos, de középszerű forgatókönyve képes két és fél órán keresztül fenntartani az érdeklődést, de ez nem sikerülhetne az idealista újságírót életre keltő angol színész, James Norton alakítása nélkül.

Ki gondolta volna, hogy Szent Johanna karaktere képes még bármi újdonságot nyújtani a gazdag irodalmi és filmes hagyomány, különösképpen Shaw ismert drámája, illetve a Claudel–Honegger-páros oratóriuma után? A jelek szerint a francia rendező, Bruno Dumont látott még fantáziát az ismert történetben, amelynek egyéni hangvételű újraértelmezésével újfent bizonyította, miért tartják a kortárs filmművészet legizgalmasabb figurájának. Azokat, akik látták a Jeannette: Jeanne d’Arc gyermekkora című előző munkáját, nem érheti meglepetés: a szűz korai életszakaszát teljesen elborult ötletként részben heavy metal és breakcore zenei aláfestésre bemutató képsorok elfeledésére akár egy élet sem bizonyulhat elegendőnek. Az más kérdés, hogy nem is kell megválni az emlékektől, hiszen az említett film egyike azoknak a Johanna-ábrázolásoknak, amelyek hírből sem mutatnak genetikai hasonlóságot
a megannyi kommersz névrokonnal.

A nemes egyszerűséggel Jeanne címre keresztelt új Dumont-film az előző munkával megkezdett úton halad tovább. Immáron 1429-ben, egy évvel a domrémy-i pásztorlány feltűnését követően járunk.

A táj sivár látkép, növénnyel gyéren benőtt homokdűnékkel. Itt jelenik meg a szent, aki tulajdonképpen inkább egy eszes és pimasz lázadó, mintsem bármiféle kiválasztott. Lise Leplat Prudhomme alakítása bivalyerős Johannaként: tízévesen rendkívül koncentráltan kelti életre a filmben tizenhét-tizenkilenc éves, hirtelen haragú, felnőtteket is meghazudtoló elszántságú parasztlányt. Dumont egyszerre sziporkázó és végeláthatatlan dialógusai meggyőzően dolgoznak a címszereplő keze alá, a klérus és az udvar tagjait pedig banális módon komplett idiótának láttatják. Leplat Prudhomme mellett a szereplőtársak elhalványulnak, bár az inkább stricinek, mintsem uralkodónak öltöztetett francia király (Fabrice Luchininek van tapasztalata a kosztümös alkotásokban) ott van a szeren – uralkodót ilyen hülyének még nem ábrázoltak a vásznon.

Dumont munkája tele van radikális zenei betétekkel és élccel, mégis ott a helye Carl Theodor Dreyes 1928-as némafilmes csodája (Jeanne d’Arc) és Robert Bresson idestova fél évszázados klasszikusa (Jeanne d’Arc pere) mellett.