Kulturális sokszínűség

– Mérföldkőnek tekinthető-e egy színházi fesztivál életében az ötvenedik születésnap? Jelent-e nagyobb biztonságot, állandóságot?

– Fogós kérdés ez. Ötven év egy ember vagy egy színház életében mindenképp mérföldkő, fontos dolog. Egyfajta elfogadottságot jelent, éppúgy tiszteletet válthat ki, ahogy egy ötvenéves ember is rászolgálhat a tiszteletre. Alapot adhat arra, hogy komolyabban vegyenek bennünket. Fél évszázad azért már más súllyal esik latba – noha már egy hároméves kezdeményezést is komolyan lehet venni: ott van például a Sztalker Csoport, akik fiatalok, pár éve indultak el a pályájukon, mégis nagyon elismertek szakmailag. Arra nehéz válaszolni, hogy ez a múlt nagyobb biztonságot jelent-e, hiszen a biztonságot nem mi teremtjük meg, hanem kapjuk fentről – de persze próbálunk mindent megtenni ennek érdekében, hogy a Teátrum a következő ötven év alatt is úgy működjön, ahogy az a nemrég felderített múltnak „dukál”. Az eredményeket a Jóisten adja, de nekünk meg kell dolgozunk értük.

– Az ötvenedik születésnap apropóján komoly színháztörténeti kutatást folytattak, illetve elindították a Teátrum50 honlapot, amelyen digitalizálva hozzáférhe­tőek az eddigi előadások színlapjai, plakátjai, jelenetfotói, de feltöltenek majd rá előadás-elemzéseket, tanulmányokat is. Miért volt erre szükség?

– Nem vagyok az a kifejezett „emlékmegőrző kisiparos”, ám amikor 2016-ban átvettem a teátrum vezetését, már kiszámítható volt, hogy három év múlva lesz az ötvenéves jubileum. Ez elégnek tűnt arra, hogy időben megtett előkészületekkel 2019-re feldolgozzuk a színház múltját, történetét. Elkezdtem tapogatózni a szakmában, hogy jó kutatásvezetőt találjak, és végül 2017-ben, Timár András színháztörténész vezetésével elindult a projekt. Így az idei évad elejére, már láttuk az előzményeket, a végére pedig, ha húzósan is, de remélhetőleg látni fogjuk a tanulságokat is. Az ötven év összes bemutatóját rendszereztük és feldolgoztuk, minden fellelhető dokumentummal (színlap, plakát, műsorfüzet). Bár komoly állományvesztés volt az évek alatt, mégis egyedülálló gyűjteményt sikerült felépítenünk. Ez volt egyébként az egyik motivációnk: a Szentendrei Teátrum nem állandó játszóhellyel, társulattal rendelkező színházi formáció, sokféle konstrukcióval működött az évek során, így nincs abban a szerencsés helyzetben, mint mondjuk a vidéki kőszínházak, ahol a folytonosságnak, irattárnak, saját archívumnak vagy a település múzeumának köszönhetően könnyebb dokumentálni a saját múltat. Ezért is gondoltam, hogy addig kell kutatni, amíg köztünk vannak még azok, akik ott voltak az indulásnál, tanúi vagy szereplői voltak például a ’69-es nyitóelőadásnak, amíg létrejöttünk dokumentumai még megtalálhatóak szekrények mélyén vagy családi archívumokban. Mert egyrészt az oral history eltűnik a szemtanúkkal, másrészt fontos e dokumentumok védelme is. Timár András padlások és pincék rejtekéből olyan különleges dolgokat ásott elő, amikről azt gondoltuk, nincsenek is meg. Rengeteg szakmai segítséget kaptunk persze közgyűjteményektől és komoly anyagi támogatást a Magyar Művészeti Akadémiától. A színház-, illetve kultúrtörténeti szakmában is nagy visszhangot kapott a kutatás. Július 2-án tartottunk egy remek konferenciát is. Ez a szakmai figyelem és támogatás nem véletlen; egyedülálló a kezdeményezésünk abból a szempontból ugyanis, hogy a miénkhez hasonló szervezetek ritkán fognak neki saját múltjuk felderítésének ilyen mélységben és intenzitással. A hazai színháztörténet-írás java vett részt a munkában, ami még nem is teljes: ahogy mondta, most jönnek még a tanulmányok, előadás-elemzések. Az évad végeztével az idei szezon teljes anyaga is felkerül, hadd „hízzon” a honlap, és később lehessen Teátrum75-re vagy 100-ra átkeresztelni. Ennek az alapjait megteremtettük. De tudván, hogy minden, ami digitális, veszendő, megpróbálunk majd az év végére egy tanulmánykötet is kiadni a kutatás eredményeiről.

– Többször emlegettük már az 1969-es indulást, azonban talán nem mindenki ismeri a fesztivál történetét. Hogyan lett színház Szentendrén?

– A Teátrum két koncepcióból összegyúrva született meg: Békés András a régi magyar drámák nyarankénti felelevenítését tartotta alapvetésnek, de ez eléggé véges korpusz évi két-három bemutatóhoz. Zsámbéki Gábor pedig úgy gondolta, itt a fiatalok csináljanak szabad színházat – ez persze ’69-ben mást jelentett – ma talán az alternatív vagy független jelzőt használhatnánk erre. Végül e kettőből közösen alkották meg azt az elméleti alapvetést, amely nyomán elindult a színház, és közösen is valósították meg. Aztán az évek során hol az egyik, hol a másik irány vált erősebbé, hol pedig párhuzamosan működtek. Ez az ötven év arra is lehetőséget ad, hogy mindezt messzebbről nézzük. A különböző korszakokról általános elmondható, hogy Szentendrén mindig az új, érdekes, különleges, a mainstreamtől eltérő tudott helyet találni magának.

– Ez mitől alakult így? A hely szelleme, a város varázsa teszi, hogy előadásaikra igencsak hamar elkapkodják a jegyeket?

– A Szentendrei Teátrum éppen olyan, amilyen a színház ebben a városban tud lenni. Szentendre befogadó város, mindig képes a megújulásra, arra, hogy időről időre újraálmodja magát. Mindig nyitott volt az izgalmas újdonságokra, rengeteg fiatal zseni alkotott itt, a frissen végzett színművészetis hallgatók, az alternatív, formabontó fiatal rendezők otthonra találtak a városban, ami kijelölt egy ösvényt. Mindennek több oka lehet, aminek boncolgatására a kultúrtörténészek hivatottak, nem én. De nem véletlen, hogy a városvezetés ezzel a tematikával adott be pályázatot az Európai Örökség Cím elnyerésére: ez a kulturális sokszínűség képezi a pályázat alapját, Szentendre ettől olyan, amilyen: lendületesen keresi az újat, a meglepőt. Itt az egy négyzetméterre jutó alkotó- vagy előadóművészek és kultúrafogyasztók száma jóval meghaladja az országos átlagot. Így van egy jól bejáratott helyi közönségbázisunk; a város – az időről időre megfogalmazott kritikák ellenében is – mindig fontosnak tartotta a színházat. Ehhez persze hozzájárul a főváros közelsége is.

– Pár éve találták ki azt a koncepciót, hogy a fesztiválnak mindig van egy házigazdája. Idén a választás Gubik Petrára, az Operettszínház fiatal művésznőjére esett. Miért?

– A néző a színházban az emberre kíváncsi, a személyes kapcsolatra. Egy archoz, személyhez sokkal könnyebb viszonyulni, kapcsolódni, mint hangzatos jelszavakhoz. Kitalálhatok én akármilyen frappáns plakátot, gyümölcsökkel, nőkkel, mondhatom, hogy az idei a fiatalok évada, ha kevéssé megfogható, nem sokat ér. Ezért gondoltuk ki három évvel ezelőtt, hogy minden Tavaszi Fesztiválnak és nyáron a Teátrumnak legyen arca: egy művész, aki képviseli, aki megmutatkozik a sajtóban, akihez köthető az évad. Mivel idén a zene és a fiatalság áll a programunk középpontjában, valahogy kézenfekvő volt Petra, aki elbűvölő, főként a zenés műfajban utazó fiatal színésznő. Személyesen is nagyon szeretem őt, sokra tartom, remek alakításokat láttam tőle, dolgoztam is vele, nálunk volt a zenés monodrámájának ősbemutatója, így kézenfekvő volt a választás.

– Tegnap tartották az évad harmadik premierjét, Molnár Ferenc Liliomát a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában...

– Eddig mindegyik bemutatónk nagy sikert aratott. Épp csak túl vagyunk az évad felén, és minden táblás házzal, pótszékekkel, lépcsőjeggyel ment, szóval kegyesek hozzánk a nézők és az égiek. A Liliom szerintem egy nagyon szép, különleges előadás lett, Szokol Judit rendezése – A hentes lánya monomusicalt is ő vitte színpadra Gubik Petrával két héttel ezelőtt. Rusznák Adrienn Julika alakítását pedig feltétlenül látni kell, aki teheti, menjen el Dunaújvárosba, és nézze meg, ha nálunk nem látta. Érdekes, hogy az előadásnak mennyire jót tesz a sok női alkotó (rendező, dramaturg, látványtervező), egészen másképp fogalmazzák meg a darabot. Bemutatóink közül hátra van még a Petőfi-játék, amelyben tizenegynéhány, street workout pályán edzett fiatal robban be a színpadra, és éli újra Petőfi utolsó éveit. Csak fiatalok lesznek a színpadon, zenés, energikus előadás lesz, amely ennek a mindenki által ismert, vagy ismerni vélt múltnak nem szokványos aspektusát tárja fel. Olyan figurák, pillanatok kapnak hangsúlyt, amelyek más megvilágításba helyezhetik az ismert korszakot – nagyon befogadható formában.

– Miért ennyire fontos a fiatalok megszólítása?

– Az a tapasztalatunk, amióta 2016-ban elindítottuk a FRISS elnevezésű programunkat, hogy a nézők – az idősebbek, középkorúak is – kíváncsiak az utánuk jövő generációra: az első teltházas előadás valahogy mindig a FRISS-válogatás része. Számomra nem meglepő ez, hiszen a színház fiatal műfaj, fiataloknak is kell csinálni.