Üvegvitrinbe zárt Prométheusz

A mű számtalan elemében a tragédiajátszás legősibb hagyományait viszi tovább, amely az Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész alkotta tragikus triásztól a Kr. e. 5. századból ered. Azóta viszont változott némileg a színházról alkotott felfogásunk, így ma már nem feltétlenül vonzó, hogy másfél-két órán keresztül figyeljünk valakit, aki kősziklához láncolva senyved, miközben a múltra reflektál.

Tarnóczi Jakabot, a Színház- és Filmművészeti Egyetem idén végző zenés színházi rendezőhallgatóját valami mégis megfogta a lázadó mitológiai alakban, és a fővárosi Katona József Színház mindössze hatvan négyzetméteres Sufni játszóhelyén színre vitte Aiszkhülosz drámáját, amely októbertől látható újra.

A tisztes baráti társaság méretű közönség még el sem foglalja a helyét, amikor a címszereplő három társa, Bodnár Erika, Vizi Dávid és Tóth Zsófia a színpad bal oldalán elkezd motyogni, egymáshoz beszélni, nagy vehemenciával azon vannak, hogy egy kiszuperált tévét a falra helyezzenek – minimális sikerrel. Giliga Ilka minimalista jelmezt és díszletet tervezett: a három színész fekete és szürke, átlagos ruhákat visel, a tévén kívül pedig csak egy üvegvitrin áll a színen. E mellett a „kalitka” mellett lépünk be a sötét térbe, aztán meglátjuk, hogy meztelenül, görnyedve fekszik benne egy fiatalember. De nem időzhetünk nála sokáig, mert a televíziókészülék egyre erőteljesebben kezd zizegni, az adás pedig szemcsés lesz. Aztán a Bodnár játszotta Erő elindítja az előadást: „A föld határa már ez itt, ahol vagyunk/ a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.”

Már ez a nyitómondat is arra utal, hogy Varga Zsófia dramaturg megkímélte az eredeti művet, ugyanis Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában, alig minimális húzással játsszák. Ebben az értelmezésben mindenekelőtt a tragédia szövege igazán ütős: Dér Zsoltot öröm nézni, címszereplőként egyszerre szimpatikus, mert tudást és hatalmat adott az emberkézbe, másrészről irtózatosan arrogáns, ezért ellenszenves. A tükörfalak, amelyek között kiegyenesedni is alig tud, megsokszorozzák erejét. Az acélos gesztusok és az önmagára utaltság szinte performance-jellegűvé teszik jelenlétét – különösen akkor, amikor ráeszmélve sorsára, mintegy két percig püföli a kongó falat.

A szereplőkre egyébként sem lehet panaszunk: Bodnár Erika életbölcsességekkel felvértezett mindentudó, Vizi Dávid pedig egyszerre tud hiteles lenni Héphaisztosz, Ókeanosz és Hermész istenségek eltérő képében. Tóth Zsófia, aki Iót, a „bögöly űzte lányt” kelti életre, kiváló drámai erőről és némi groteszk komikumról tesz tanúbizonyságot. Mégis ők, ha akarnák, sem tudnák elvonni a fényt az „istenek új királya” által bebörtönzött önfejűtől. Ez pedig kétségkívül a rendező és a színész közös sikere.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz
(Katona József Színház)
Rendezte: Tarnóczi Jakab