Tízezer év ura és a kegyetlen idő

Az utóbbi idők egyik legkülönösebb kötete Christoph Ransmayr Cox vagy az idő múlása című könyve, amely Adamik Lajos érzékeny és szép fordításában jött ki a Kalligram Kiadónál. Az osztrák író regénye a 18. századi Kínában játszódik, ahová egy októberi nap reggelén, „ernyedt vitorlák alatt” társaival együtt megérkezik Alister Cox órásmester, hogy Tízezer év ura, Qiánlóng császár kérésére megépítse azt a csodálatos szerkezetet, amely alkalmas arra, hogy mérje az örökkévalóság idejét.

De melyik örökkévalóságét? A brit örökkévalóságét, azon belül a lányát és megbolondult feleségét gyászoló, az értelmes jövőt, a várható jövőt már örökre elvesztett Cox mesterét vagy a kínai birodalomét? Mit jelent egy brit mesternek a tér és az idő, illetve mit jelent Tízezer év urának és alattvalóinak? Le tudja-e fordítani Kiang a Cox és a császár mondatai mögött kinyíló két, teljesen különböző világot és időfogalmat, vagy a tolmácsolás csupán kísérlet marad a két, soha össze nem érő világ közt? Jelentheti-e a kínai császárnak és a Brit Birodalom alattvalójának ugyanazt az „örökkévalóság”, az „idő”, a „tér”? Meg tudja-e tanulni Cox a világot kínaiul, amíg az örökkévalóságot mérő szerkezeten dolgozik, és meg tudja-e tanulni a kínai császár a brit szerkezet logikáját?

Ransmayr a kínai kalligráfiákat, tusrajzokat idéző érzékenységgel, pontossággal rajzolja meg a 18. századi Kína képét: aprólékos leírásokat kapunk nemcsak a tárgyakról, ruházatokról, az illatosításra használt füstölőgolyók égéséről, az ételekről vagy a gyaloghintókat fedő ablakok mintáiról, de ugyanilyen finoman rajzolja meg a Magasságos arcélét is azokban a jelenetekben, amikor az élet és a halál ura Coxszal találkozik. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem látjuk Kínát belülről. Semmit sem tudunk meg arról, mit gondol a császár, az udvari emberek, An, a gyaloghintóban feltűnő, törékeny szépségű ágyas, vagy akár a tolmács. Az idegen, az európai utazó szemével látjuk a mennyei birodalom minden apró részletét, anélkül, hogy bármelyiket is megértenénk.

Mintha hangtalan, némafilmszerű történet lenne ez, amelyben a látványból kell kikövetkeztetnünk, mit gondol Kína az időről, a császárról, az életről, a világról – és amelyben hang, narráció csak Cox lelkének rezdüléseit kíséri, akit a gyász egy dologtól nem foszt meg: a figyelmétől. Az ő szemével látjuk az egyszerre gyermeki és zsarnoki Quiánlóngot, aki, miközben hajnalban verseket ír, és épületeket tervez, amelyeket a „Vízesés Hallgatásának Szentelt Pagodának” vagy „A virágszirmok lelkét őrző templomnak” nevez, gondolkodás nélkül ad ki parancsot a legválogatottabb, legvéresebb kínzásokra. Nemcsak alattvalói tartják istennek, de istenként is viselkedik – legalábbis Cox szemével sokáig így látszik. Azonban hiába korlátlan nagyságú birodalom, megszámlálhatatlan alattvaló, ég és föld ura, egy dolgot még ő sem irányíthat: saját kimért idejét. Egy dolog győzheti le, veheti el hatalmát: az idő.

A regény filozofikus végkifejlete – amennyiben egy ennyire lebegő, szinte cselekmény nélküli, állóképbe dermedt könyv kapcsán végkifejletről lehet beszélni – nem meglepő. Mint ahogy az sem, hogy Ransmayr végül épp ebben a zárlatban, az időbe vetettség felismertetésében játszatja össze a mester és a császár őstípusait. Kifinomult és lassan olvasható próza Ransmayré, azonban nagyon megéri az erőfeszítést.