„Minszk és Budapest kölcsönös hídszerepet tölt be a jövőért”

– Minszk az elmúlt hónapokban hívószó lett a nemzetközi politikában. Ezzel Belorusz végleg kilépett a korábbi elszigeteltségből?

– Az ukrán krízisben Belorusz nem csak teret biztosított a béketárgyalásoknak, egyszerűen elemi érdekünk, hogy béke legyen a határaink mellett. Ezer gazdasági, politikai és kulturális kérdésben kötődik egymáshoz a két ország. Aljakszandr Lukasenka elnök ezért egyfajta „segítő” szerepet is vállalt a tárgyalásokon. Petro Porosenko államfő kijevi beiktatásán valószínűleg ezért is kapott látványos tapsot az ukrán képviselőktől, ami szemmel láthatóan komoly hatást gyakorolt a jelen lévő nyugati politikusokra.

– Már nem „Európa utolsó diktátorát” látják benne?

– Úgy gondolom, hogy mérvadó politikusok már az Európai Unióban is megvonták tőlünk ezt a „brandet”. A totalitárius, tekintélyelvű jelzőket túl gyakran aggatják azokra, akiknek a karizmáját, erejét irigylik vagy egyszerűen nem értik meg. Azokra, akik nem hajolnak meg semmilyen külföldi nyomás előtt sem. Egyébként alighanem ezért becsülik Beloruszban igen sokra, hogy Orbán Viktor, a magyar kormány határozottan érvényesíti és védi nemzeti érdekeit. De a kérdésre visszatérve: amit korábban Nyugaton „belorusz propagandának” minősítettek, tehát a politikai és gazdasági stabilitást, a szociális ellátás magas szintjét – az mára sokak által hangsúlyozott előny, a belorusz államiság alapja. Minszk kiszámítható politikát folytat, az EU Keleti Partnerség programjában mi nem ígérünk többet, mint amennyit meg tudunk valósítani.

– Kritikusaik szerint a szólásszabadság, a nehezen behatárolható „demokratikus normák”, a hatalmi „fékek és ellensúlyok” területén ígérhetnének többet is…

– A szólásszabadsággal kapcsolatban engedje meg, hogy egy személyes élményemet osszam meg. Mostanában kellett döntenem, hogy milyen televízióscsatorna-csomagot rendeljek meg: Minszkben egyetlenegy olyan pakett sem volt, amely ne tartalmazta volna kötelezően az Euronewst. Brüsszelben egyébként előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a Majdanon keresztül Ukrajnából egy igazi európai nemzet vált. Azt most hagyjuk, hogy meggyőződésem szerint Ukrajna mindig is európai ország volt, ez nem címkéken múlik. Azonban az említett logikát elfogadva, talán érthető, hogy mi a saját „európai nemzetté” válásunk útját inkább vér, társadalmi válságok és gazdasági összeomlás nélkül szeretnénk megvalósítani. A posztszovjet térség tapasztalatai is azt mutatják számunkra, hogy a belorusz nemzetnek a legjobban megfelelő tempóban, saját érdekeinket a legmesszebbmenőkig figyelembe véve kell „EU-konformmá” válnunk.

– A május végi rigai Keleti Partnerség csúcsot kulcsfontosságúnak tartják a program jövőjét illetően. Ön mit vár a találkozótól?

– Fontosnak tartjuk, hogy a csúcson ne fogalmazódjon meg semmilyen konfrontatív üzenet, ne valaki ellen pozicionálják magukat a résztvevők. Az ukrán krízist meg kell oldani, a békefolyamatot ki kell teljesíteni és nem provokálni a válság eszkalálódását. Hamis felvetés, hogy választani kell Kelet és Nyugat között, mindkettő elfogadható. A térképre nézve azt látjuk, hogy Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig terjed, így kell lenni ennek a politikai, gazdasági és kulturális valóságban is. Ha nem ezen az úton haladunk, ha akadnak politikusok, akik az oroszellenességből akarnak fő napirendi pontot csinálni, akkor könnyen lehet, hogy ez lesz a Keleti Partnerség utolsó csúcstalálkozója. Belorusz azt szeretné, hogy a rigai a remény és ne a kiábrándultság csúcsa legyen.

– Ez a meghatározó politikai rész, de számítanak esetleg valamilyen „mézesmadzagra”, mondjuk a vízumrendszer liberalizálására?

– A vízumkönnyítés nem azért fontos, hogy átmehessünk vacsorázni az unióba, az, aki nagyon akarja, már most is megoldja – az uniót környező országok közül a beloruszok kapták az elmúlt két évben a legtöbb schengeni vízumot, pedig mi fizetjük érte a legtöbbet, hatvan eurót. Ez a lépés megkönnyítené a gazdasági kapcsolatok erősítését. Esetünkben nem kell attól tartani, hogy a „belorusz munkavállalók hordái” megindulnak a civilizált Nyugatra. Tapasztalataink és felméréseink szerint még a fiatal, magasan képzett munkaerő is inkább a hazájában marad-maradna, illetve az első adandó alkalommal visszatérne. A belorusz szociális helyzet, a kiszámíthatóság a többségük számára meghatározó fontossággal bír. A cél így az, hogy olyan helyzetet teremtsünk, olyan vegyes vállalatokat hozzunk létre, amelyek Beloruszban tudnak kihívást, munkát, magas szakmai és anyagi elismertséget biztosítani honfitársainknak.

– Az EU-val való viszonyba miképp „fér be” a belorusz–magyar kapcsolat? Ön az elmúlt héten Szijjártó Péterrel együtt avatta fel hazája új budapesti nagykövetségének épületét, ma Minszkben tárgyal a magyar külügyminiszter belorusz kollégájával, Vladzimir Makejjel.

– Mind Belorusz, mind Magyarország joggal pályázhat a „hídország” titulusra, mi utat nyithatunk az Eurázsiai Gazdasági Unió, önök az Európai Unió felé. Ha ezt a szerepet egymással összehangolva teljesítjük, az mindkét ország számára páratlan előnyökkel járhat. Belorusz és Magyarország hagyományosan jól együttműködik a mezőgazdaság területén, azt gondolom azonban, hogy ezen a területen is vannak bőven kiaknázatlan lehetőségek. Mi a jövőt – mint azt korábban általában az EU-val kapcsolatban is említettem – a vegyes vállalatok, a közös termelés, a közös beruházások területén látjuk. A „közös termékeknek” pedig szabad piacot jelenthetne mindkét közösség országainak területe. Ugyanezt kellene megvalósítani a gazdaság más területein is, például a gyógyszeriparban már most tárgyalás folyik a belorussziai közös gyártás beindításáról. De például ilyen a gépgyártás területe is, a magyar piacon már most is minden második traktor tőlünk származik. Nem tartom azt sem elvetendő gondolatnak, hogy közös buszgyártó, összeszerelő kapacitást hozhatnánk létre. Miért ne lehetne közös közép-európai busz, amely konkurenciát jelentene a Volvónak vagy a Mercedesnek? Összegezve: ne csak eladni akarjunk egymásnak, hanem minél több területen egyesítsük erőinket és szaktudásunkat.