Meddig tart a lendület?

Emmanuel Macron szónoki készségeiről még a legkritikusabbak is elismerően nyilatkoznak, s nincs ez másképp az elnök  Európai Parlamentben néhány nappal ezelőtt elmondott beszéde kapcsán sem. Azt viszont sokan hozzáteszik: az ambiciózus, magasröptű, világmegváltó eszméket hangoztató politikus szónoklatai ritkán párosulnak azokkal szinkronban lévő tettekkel. Ennek adott hangot több republikánus EP-képviselő is a strasbourgi plenáris ülésen elhangzott francia elnöki szónoklat után, így Nadine Morano, Sarkozy egykori minisztere vagy Geoffroy Didier, a párt – egyébként korábban a liberális jobboldali Alain Juppé csapatát erősítő – főtitkára is.

A fiatal politikus szerint a túlságosan elvont és megkésett beszéd semmi újjal nem szolgált azonkívül, hogy Emmanuel Macron is szuverenitáspárti – ami nála az egyesült, föderalista Európát jelenti, s ha rajta múlna, korlátlan hatalmat adna Brüsszel kezébe. A köztársaságpárti európai parlamenti képviselő úgy véli, hogy a kontinens országainak valódi szuverenitására a francia elnök egyszer már látványosan rátámadt, amikor a transznacionális listákat próbálta áterőltetni a (még) huszonnyolcakon.

Az elit választása

A jobboldal manapság igencsak diverzifikált Franciaországban, de abban közös az álláspont: a huszonnegyedik órájába érkezett Európa, amelynek fennmaradását az fogja eldönteni, hogy a politikai elit vagy végre az emberek, az átlagpolgárok Európája mellett teszik le a voksot a döntéshozók. Ahol a határok megvédésével vagy éppen az ifjúságot érintő munkanélküliség elleni hadüzenettel, nem pedig a tehetőseknek való tetszelgéssel foglalatoskodik a politikai vezetés. Emmanuel Macron viszont többek szerint csak egy fegyelmezetlen tanulókból álló kisiskolás osztálynak tekinti a népet, s – ahogyan a Front National egykori második számú prominense, Florian Philippot fogalmazott – a strasbourgi plenáris teremben elmondott beszédével éppen azt a tisztséget csúfolta meg, amit a nép adományozott neki. Az euroszkeptikus Nicolas Bay szerint az egyik legsúlyosabb gond a macroni politikával, hogy noha éppen a nemzeti identitás adná az egyetlen védőpajzsot a mai féktelen globalizáció közepette, a francia elnök most nagy erőkkel ennek a felszámolásán fáradozik.

A zöldpárti Michèle Rivasi sem tekinti orátori mesterművön és az egy év múlva esedékes európai parlamenti választásra felkészülő programbeszéden kívül komolyan vehetőnek a strasbourgi plénum előtt elmondott beszédet, mivel szerinte az elnök demokráciáról beszél ugyan, de ez a felfogás erősen megkérdőjelezhető, amikor bármiféle társadalmi, szakszervezeti egyeztetés nélkül ugrik neki például az országban három hónapos sztrájkhullámot kiváltó vasúti reformtervnek. A jobbközép eszméit erősítő Françoise Grossetête lát ugyan esélyt arra, hogy a fiatal államfő sikerrel dolgozzon az ország és Európa megkopott dicsőségének megújításán, ám óva int a féktelen ambícióktól. Szerinte ugyanis a migrációsválság-kezelés nem szólhat arról, hogy megpróbálunk erőszakkal rákényszeríteni bizonyos tagállamokat a kötelező kvóta által meghatározott számú menekült befogadására, mivel az a nemzetállami hatáskörbe való súlyos beavatkozást jelenti. Ugyanakkor az elnök által megfogalmazott, a helyi migránsellátó központokat támogató európai finanszírozási tervet lehetséges alternatívának látja a krízis kezelésére.

Karcos közhangulat

Emmanuel Macron népszerűségének nem tesz jót az elmúlt egy év alatt hozott jó néhány intézkedés: a lakhatási támogatások megnyirbálása, a munkaügyi törvény átszabása vagy éppen a napjainkban tomboló vasútreform előkészülete, a lázadó egyetemisták sokasága mindehhez muníciót ad a felhördülő tömegeknek, de az új adók bevezetése miatt gyengélkedőre került vásárlóerő is jócskán hozzájárul a karcos közhangulathoz. Az alacsonyabb nyugdíjakat csapásként érő járulékemelés is központi téma a megszorítások között, ugyanis a beígért minimum határérték emelése 1200-ról 1500 euróra – amelytől már kivetik a járulékot – az ígérettől eltérően nem valósult meg. Az elmaradott vidéki településekre, a kétkezi munkásokra pedig a neheztelők szerint mintha nem is íródott volna kormányprogram. Ebből kifolyólag a kormánypolitikusok között is akadnak olyan szkeptikusok, akik figyelmeztetnek, hogy a túlságosan liberális gazdaságpolitika könnyen politikai destabilizálódáshoz vezethet, s úgy vélik, hogy amennyiben mindez hosszú távon nem változik, és a kormány nem mutat szolidaritást a gyengébbek, a társadalmi periférián lévők iránt, akkor az elégedetlenek tábora kritikus tömeggé állhat össze.

Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy a békétlenkedő tömeg már nem csupán a negyvenhatmilliárd eurós adóssággal küzdő állami vasút (SNCF) működésének tervezett, egyeztetés nélküli átalakítása miatt lázadókat tömöríti, hanem az általuk feltüzelt egyéb dolgozók (közterületi munkások, légiforgalmi dolgozók stb.) sokaságát viszi hétről hétre transzparensekkel az utcára vagy hívja munkabeszüntetésre. A vasúti dolgozók státusának drasztikus átszabása, a szakszervezetekkel való tárgyalás mellőzése komoly kihívás elé állítja az elnöki gárdát – s persze a naponta négy és fél millió, tömegközlekedést használó szavazópolgár idegeit. (Nem véletlen, hogy a Macron-mozgalmat a szélsőbaloldal „Lendületben!”-ről „Erőszakkal!”-ra keresztelné át.)

Emmanuel Macron a fentiek mellé kiérdemelte a „gazdagok elnöke” címet is, mivel a tőkebefektetéseket ösztönző vagyonadót eltörlő intézkedése az alsó és középosztály szemében vörös posztó.
Ehhez képest a negyven százalék körüli népszerűségi indexével még mindig felülmúlja Fran­çois Hol­lande elnökségi idejének ugyanebben a periódusában mért – akkoriban nem túl nehezen túlszárnyalható – számait.

Halászat a zavarosban

Elemzők szerint azonban Macron csak most, az első év elteltével kezd igazán a zavarosban halászni, hiszen az etatizmus felszámolását éppen a legszervezettebb és legegységesebb, leginkább harcra kész társadalmi csoporttal, a vasutasokkal kezdte meg. (Még akkor is, ha a tíz évvel ezelőtti számokhoz képest jóval kevesebben, már alig 38 százaléknyian tagjai a vasúti dolgozói szakszervezeteknek.) S mivel ez a réteg erőteljes a mozgósításban, mára elérte, hogy a kezdeti 58-hoz képest már csupán 53 százaléknyian gondolják jogosulatlannak a június végéig meghirdetett vasúti sztrájkot. Ugyanakkor a megkérdezettek 72 százaléka úgy véli, az elnök ha törik, ha szakad (ça passe ou casse), keresztülviszi a konkurenciával való harcfelvételhez szükséges reformtervét.

Az egyelőre kétséges, hogy a folyamatban és előkészületben lévő reformok milyen módon teszik próbára a vaskezű elnök hátralevő elnöki négy évét. Az első év vége azért is kulcsfontosságú, mert a most megvont mérleg jelöli ki a következő évek irányát: a továbbhaladást a megkezdett úton, vagy a várt eredmények elmaradása okán a tempó lassabbra vételét.

A szerző Franciaország-szakértő