„Szeretném leírni a nevem, ha megtérek Istenhez”

A nyugat-indiai Phangne falujában huszonnyolc aaji, azaz öregasszony jár a „nagymamák iskolájába”. Gangubai, az egyik hatvanöt éves nebuló életében először ül iskolapadba, és rendkívüli módon tetszik neki a tanulás. Egyedül él, mióta a férje néhány évvel ezelőtt elhunyt, és azt mondja, hogy a tanulás új életcélt adott neki. Büszkén meséli, hogy már az egész ábécét ismeri.

A nagymamák nem jártak gyerekkorukban iskolába, általában túlzottan lefoglalta őket a ház körüli munka, a legtöbbjük családja pedig nem is engedhette volna meg magának az oktatásukat. „Ha iskolába jártam volna, ki hozott volna vizet a kútról?” - kérdi az egyikük.

Az iskola egyik tanára szerint van, aki jobban teljesít, mások számára nehezebb megtanulni a betűvetést. Indiában az idősek hagyományos tiszteletnek örvendenek, így az oktatás során az is problémát okoz, ha a tanároknak meg kell feddniük a diákokat, de a 28 asszony önként és örömmel vesz részt a leckéken. „Ki tudja, ha iskolába járhattunk volna gyerekkorunkban, lehet, hogy most orvosok lennénk” - mondja az egyikük.

Az asszony arra panaszkodik, hogy megalázó számára, amikor aláírás helyett az ujjlenyomatával kénytelen hitelesíteni a banki papírokat. Egy kilencvenéves diáktársa, Sheetalbai, már csaknem egy éve küszködik az „a” betűvel – remeg a keze, és időről időre elfelejti, hogy is kell leírni, de nem adja fel. A legtöbben azért szeretnének megtanulni olvasni, hogy ők is hozzáférhessenek a vallásos szövegekhez, amelyekből olykor felolvasnak nekik.