Krónika
Hatvankilenc napig voltak a föld alatt
Szakértők sem adtak eleinte sok esélyt a mélyben rekedt chilei bányászok megmenekülésének, de mindannyian túlélték az esetet
Háromszáz méteres mélységben beomlott egy arany- és rézbánya Chile északi részén 2010. augusztus 5-én, Santiagótól nyolcszáz kilométerre északra, harminchárman a föld alatt rekedtek – szóltak az első hírek. A vájárok állapotáról akkor még semmit sem lehetett tudni, csak annyi volt ismert, hogy a mélységben rendelkezésükre áll egy menedékhely és szűkös felszerelés a túléléshez.
Tizenhét nappal a bányaomlás után sikerült üzenetet rögzíteniük egy fúrófejre, a papírdarabkára piros tollal annyit írtak: Jól vagyunk a menedékhelyen mind a harminchárman. A bánya körül több mint két hete várakozó családtagok örömujjongásban törtek ki a jó hírek hallatán. Hamarosan világossá vált, hogy a mentés akár négy hónapot is felemészthet, a legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy a beomlott bányában a föld nem stabil, erről azonban nem tájékoztatták a lent rekedteket. A mentőalakulatok először csupán vizet, élelmiszert, lámpákat és kommunikációs eszközöket próbáltak lejuttatni a mélybe.
Végül augusztus 31-én megkezdődött a mentőakció: hozzáláttak egy alig hetven centiméter átmérőjű alagútjárat fúrásához, amelyen keresztül fel akarták hozni a bányászokat. Szakértők példátlan kihívásnak nevezték a küldetést, mivel ilyen méretű mentési akció korábban nem volt. A bányászokra is nagy feladat hárult, mert nekik kellett eltávolítani azt a háromezer tonna kőtömeget, amely a fúrás miatt lent felhalmozódott, hogy szabaddá válhasson az a lyuk, amelyen feljuthattak a felszínre. Az egyik fúrószerkezet októberben elérte a menedékhelyet, a felszínen szirénák zúgása, harsány füttykoncert hangzott fel a jó hír hallatán, az aggódó családtagok könnyekben törtek ki a megkönnyebbüléstől. A bányászokat végül egyesével egy fémkabinban hozták fel, a hatvankilenc napi fogság ellenére kielégítő állapotban. Szemüveg védte őket a napfénytől, így fotózták le a csapatot a copiapói kórházban, amint pizsamában és köntösben ülnek az elnök társaságában. A mentést becslések szerint is egymilliárd ember követte élőben a tévéképernyők előtt.
A harminchárom szerencsés férfi részvénytársaságot alapított történetük jogainak értékesítésére.
Tizenhét nappal a bányaomlás után sikerült üzenetet rögzíteniük egy fúrófejre, a papírdarabkára piros tollal annyit írtak: Jól vagyunk a menedékhelyen mind a harminchárman. A bánya körül több mint két hete várakozó családtagok örömujjongásban törtek ki a jó hírek hallatán. Hamarosan világossá vált, hogy a mentés akár négy hónapot is felemészthet, a legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy a beomlott bányában a föld nem stabil, erről azonban nem tájékoztatták a lent rekedteket. A mentőalakulatok először csupán vizet, élelmiszert, lámpákat és kommunikációs eszközöket próbáltak lejuttatni a mélybe.
Végül augusztus 31-én megkezdődött a mentőakció: hozzáláttak egy alig hetven centiméter átmérőjű alagútjárat fúrásához, amelyen keresztül fel akarták hozni a bányászokat. Szakértők példátlan kihívásnak nevezték a küldetést, mivel ilyen méretű mentési akció korábban nem volt. A bányászokra is nagy feladat hárult, mert nekik kellett eltávolítani azt a háromezer tonna kőtömeget, amely a fúrás miatt lent felhalmozódott, hogy szabaddá válhasson az a lyuk, amelyen feljuthattak a felszínre. Az egyik fúrószerkezet októberben elérte a menedékhelyet, a felszínen szirénák zúgása, harsány füttykoncert hangzott fel a jó hír hallatán, az aggódó családtagok könnyekben törtek ki a megkönnyebbüléstől. A bányászokat végül egyesével egy fémkabinban hozták fel, a hatvankilenc napi fogság ellenére kielégítő állapotban. Szemüveg védte őket a napfénytől, így fotózták le a csapatot a copiapói kórházban, amint pizsamában és köntösben ülnek az elnök társaságában. A mentést becslések szerint is egymilliárd ember követte élőben a tévéképernyők előtt.
A harminchárom szerencsés férfi részvénytársaságot alapított történetük jogainak értékesítésére.