Élet az ebola után

Elvileg az lenne a természetes, hogy minél zsúfoltabb egy terület, annál nehezebb elkülöníteni a megfertőzött lakosságot, minimalizálni a testi kontaktust, számon tartani, hogy ki kit érintett meg stb… Csakhogy itt a lakosság képzettsége jelentette a legnagyobb különbséget. A főváros rendkívül gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, s emellett ennyire tudatlan sem lehetett senki a fertőzéssel kapcsolatban, ami a központban szedte áldozatait.

Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy Libériába hamarabb tört be az ebola, mint a másik két országba, a reakció is ezért volt viszonylag gyorsabb. 

Az Amerikai Járványügyi Központ igazgatója szerint hibás az a megítélés, hogy Libériában kezelték a krízist a legjobban. Megítélése szerint ott két hónappal később jelent meg a halálos kór, ezért nem arról volt szó, hogy tovább tartott a megfékezése, egyszerűen csak több idő alatt jutottak el az igazi krízishelyzethez. 

A főváros West Point negyedének környéken rengeteg nyomornegyed van, s augusztusban a kormány kénytelen volt karantént elrendelni a lázadó lakosság megfékezésére, amely zavargásokkal és tüntetésekkel reagált a központi intézkedésekre. Még ebben a konfliktusos negyedben is viszonylag gyorsan alkalmazkodtak az járványmegelőző intézkedésekhez, s ezt az adatok szeptemberi zuhanása is alátámasztotta. A családtagok eleinte nem akarták bevinni a megfertőzötteket az egészségügyi központokba, s az igazi változás akkor következett be, amikor végre hajlandók voltak bizalmukat az állami egészségügyi szolgáltatásokba helyezni.

A főváros keleti részén, Parker Paintben az önkéntes ebolafigyelő szervezet ("házőrző") olyan hatásosan végezte feladatát, hogy a fertőzöttjeinek száma most már csupán egyetlen ember. Ezt úgy sikerült elérniük, hogy közben mind a négy szomszédos kerületet kríziskörnyezetnek nyilvánította a kormány.