„Ez nem a mi háborúnk!”

Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke közölte a minap, hogy a most zajló részleges mozgósítás harmadik szakaszában Kárpátalján kétezer-ötszáz ember, arányaiban körülbelül kétszázötven magyar katonaköteles korú férfi behívásával lehet számolni. A megyei hadkiegészítő parancsnokság adatai szerint Kárpátalja nyolcvanezer tartalékosának nagyjából a fele – elsősorban külföldi munkavállalás miatt – nem tartózkodik Ukrajnában. Ők nincsenek „lejelentve” a hadkiegészítő parancsnokságon, ezért a kézbesített behívók száma jelentősen meghaladta a Kárpátaljára vonatkozó kvótát. Magyarázata szerint ez váltotta ki a feszültségeket, tüntetéseket és útlezárásokat több kárpátaljai – főleg magyar – településen is. A politikus hangsúlyozta azt is, hogy ezeknek a demonstrációknak nem volt nemzetiségi jellegük. Vagyis még egy fontos hasonlóság: együtt tiltakoztak a mobilizáció ellen a helyi magyarok és ukránok, no és persze Kárpátalján a románok és a ruszinok is. Ahogy 1991-ben a Vajdaságban is együtt tiltakoztak a kényszermozgósítások ellen a helyi szerbek és magyarok.

A hatályos ukrán törvények szerint pedig a hadkiegészítő központ munkatársai akár este kilenc óráig is jogosan kézbesíthetik a behívókat, amelyek egy számukra idegen vidékre szólítják a kárpátaljai magyar férfiakat. Kelet-Ukrajna, vagyis Donyeck és Luhanszk megyék vidéke, meg úgy nagy általánosságban a teljes donbászi régió (amelynek megnevezése a különböző publikációkban, iratokban és dokumentumokban több változatban, névalakban is előfordul, Donbászként, Dombászként, de Donbasszként is használják) azonban több okból is rossz emlékeket idéz az egykori Szovjetunió és a mai Nyugat-Ukrajna lakosságában, elsősorban a magyarokban, akiket a második világháború és a visszacsatolás rövid időszaka után úgynevezett „jóvátételi munkára” hurcoltak – ide is – a hatóságok. Nagy Zoltán Mihály, a József Attila-díjas kárpátaljai magyar író A sátán fattya című regénytrilógiája idézi meg ezt, a helyi magyarság számára vészterhes időszakot.

A ráncok hiánya

Az író – mai szemmel nézve akár történelminek is nevezhető – valós eseményekre építi regénye cselekményét, amelyben immár a fikció alkotó erejével foglalja össze, szövi eggyé a különböző, más-más személyekkel megesett, más-más településeken történt emberi tragédiákat. Egyes szám első személyben megszólaló főhőse, a regényfolyam narrátora a szilasi Tóth Eszter – „asztalos Tóth Mihály hajadonlánya” –, aki a falusi asszonyokhoz csatlakozva a szolyvai gyűjtőtáborba indult meglátogatni az úgynevezett „málenkij robotra”, háromnapos „jóvátételi” munkára elhurcolt édesapját és testvéreit, de abban a reményben kelt útra, hogy szerelmével, Székely Pistával is találkozhat, hogy szerelméről, Székely Pistáról is hírt szerezhet… A láger őrei, a szovjet katonák azonban megerőszakolták a tizennyolc esztendős fiatal lányt, édesanyja hiába álcázta őt idős asszonynak, sőt, ahogy egyik útitársa megjegyezte róla: „na, / mondta Márton Lenke néném, / kész vénasszony vagy, csak a ráncok hiányoznak az arcodról”.

A regénybeli Tóth Eszter alakjában és sorsában aztán Nagy Zoltán Mihály a kommunista diktatúra valamennyi ismert és kevésbé ismert, tényszerűen feltárt és még mindig csak homályosan sejthető visszásságát elővezeti. Habár az eredeti – a valóságban megesett – történetben, amelyre a szerző a cselekményét felépítette, lényegében csak ennyi történt, a szovjet katonák által megszégyenített lány megszülte és felnevelte erőszakból fogant, nem kívánt terhességből származó gyermekét, de aztán – ahogy az író egy interjúban fogalmazott –, haláláig, negyven-ötven esztendőn át egyszerű, unalmas falusi életet élt, semmi sem történt vele.

A meddőhányók emléke

A szerző azonban egy másik faluból, egy másik szájhagyományból gyűjtött egy másik történetet egy hasonlóképp megesett leányról, aki beleőrült a történtekbe… Harmadik helyről hozta cselekményszálát a leányanyáról, akinek gyermekét „a sátán fattyaként” címkézi meg a falu, és ez adja a regény címét is. S megint máshonnan, újabb forrásból meríti a mellékszálat a regénybeli Székely Pista édesanyjáról, aki elmarja fia mellől annak megbecstelenített szerelmét: „krumplivájáskor álltam lábra, de nem sok hasznomat vették anyámék, egy vödörnyi teherrel alig bírtam odébb menni, nemhogy kapát emelni, földet forgatni, / Irén kishúgom is többre haladt a munkában, restelltem nagyon, / majd a télen, / vigasztalt édesapám, / majd a hosszú télen helyrejössz, Eszter, lesz mód a pihenésre, eszed majd a befőtteket, amit csak kívánsz, tavaszra egészséges leszel, / anyám szánakozva nézett végig rajtam, sóhajtozott, / bár úgy lenne, / mondta, / ez így milyen élet, fiatalon hervadozva, nem jó ez így se neked, se nekünk, hát csak segítsen meg a Jóisten, volt részünk épp elég bajban, / Pistáról, a fuccsba ment egybekelésről / nem esett szó a családban, / biztosan nem akartak elszomorítani vele, nem tudhatták, / milyen sokszor csak arra gondolok, arra a nyári estére, átélem a kezdeti reménység szívet bizsergető izgalmát, a nyugodt beszélgetést, aztán / Székelyné beviharzását, ahogy szétdúlt minden szépet, / így, hónapokkal később is elsápadva emlékeztem, csúnya beszédére, átkaira, / édesapámnak igaza lett, / karácsonyra valóban megerősödtem, / disznóvágáskor már ugyancsak hasznomat vette anyám, segítettem belet bontani, húrolni, kolbászt és hurkát tölteni, a szalonnát feldarabolni, kiolvasztani, lett harminc liter zsírunk és szalonna is maradt, jó nagy hízót vágtunk, / ám hiába tért vissza belém a testi erő, semmi örömet nem találtam a munkában, mosolytalanul tettem a dolgom, szinte szavam se volt, / mit mondhattam, miről beszélhettem volna, / a megtaposott lélek hallgatni kívánt, mintha megfogant volna Székelyné átka, nemcsak a ruha fekete rajtam, egész bensőm gyászba borult, / nem tűnt már elevennek a kín, a hosszú betegség alatt ehhez is hozzáfásultam, / megadóan viseltem nyomorúságomat, nem átkozódtam, gondolatban sem illettem egyetlen rossz szóval Székelynét, nem volt bennem káröröm, / biztattak, kedveskedtek pedig a hírrel az asszonyok, főleg Marton Lenke néném, / ne búsulj, Eszter, / búsuljon Székelyné, / most aztán megnézheti magát, elmarta tőled a fiát, de nem telik benne öröme, / otthagyta őt is, ki tudja, visszajön-e valaha is, / elhallgattam a hízelgő beszédet, még inkább elnehezült a szívem, / sehogy nem értettem, miért szánta rá magát Pista a donbászi munkára, / a legmostohább anyát se lenne szabad így büntetni, ehhez az Isten senki gyermekének jogot nem adott, / akármilyen megátalkodott teremtés Székelyné, mégiscsak az az igazság, hogy felnevelte Pistát a két leánytestvérével együtt, méghozzá kiskoruktól özvegyen, amióta az urára a halmosi bánya rászakadt.”
Donbász említése magyar emberben jó érzéseket tehát aligha válthat ki. Hiszen mint bányavidék, ez is az internálások főbb célpontjainak egyike volt: kellett az olcsó vagy ingyen „elérhető” munkaerő a meddőhányókba. 1945 januárjában például csak Szatmár megyéből – összesen harminckilenc településről – közel ötezer embert hurcoltak el a volt Szovjetunióba, Ukrajna területére, úgynevezett „jóvátételi közmunkára”, s közülük nagyon sokan épp ebbe a térségbe kerültek. „Dombász – tulajdonképpen olyan, szénben rendkívül gazdag, terjedelmes dombvidék, amelynek dombhátait cserjével, fával borított szűk völgyek szabdalták. Amerre a szem ellátott, mindenhol aknatornyok, meddőhányók voltak. A vidéken, ahova mi kerültünk, kelet–nyugat felé sűrű egymásutánban húzódtak az egy-két méter széles, szinte függőleges kőszéntelepek. Csak a lágerünk közvetlen közelében négy kőszénréteg is húzódott” – mesélte később Fényi József, volt deportált, az egyik túlélő.

Nem a kárpátaljai magyarok háborúja hát az, amelyikben ezt a régiót akarja megvédeni, vagy megszerezni magának akármelyik hatalom, akármilyen ügy vagy elvek érdekében is.