Határon túl

Meggyfabotra kötött ólommal verték agyon az áldozatokat

Hét évtizedig megbélyegezve

Hetven év után törölte el Szerbia három vajdasági falu magyar lakosságának a kollektív bűnösségét kimondó határozatokat.

"Becslésem szerint háromezer egy-kétszáz embert öltek meg. Ha azt számoljuk, hogy csak az első napon, november 4-én huszonkilenc egy- és kétlovas szekér háromszor fordult, a kocsikon pedig legalább tíz-tíz meztelen test volt, nem lehet kevesebbre gondolni. Esténként agyonverték az embereket, kidobálták őket az udvarra, reggel pedig a havas esővel belepett tetemeket felraktuk a szekerekre és vittük őket a sintérházhoz. (…) A gyilkosságokat a katonaruhába öltözött helyi lakosok végezték, de előtte megkínozták az embereket. A kivégzések nemcsak puskával történtek, legtöbb esetben meggyfabotra kötött körülbelül tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, miután összedrótozták kezüket. Egy szerb asszony azt mondta, nem kellene ezt a sok embert kivégezni, mire őt is becsukták közénk, majd kivégezték. Pedig nem azt mondta, hogy nem kell, csak azt: nem kellene.” Így vall Brasnyó József mindarról, hogy mit élt át 1944 őszén a vajdasági Csúrogon.

A második világháborúban a Vajdaságban, mintegy válaszként az 1942-es „hideg napokra” a szerb partizánok 1944 októbere és 1945 februárja között megtorló akciókat szerveztek a többségében magyarok lakta településeken. A legvéresebb események színhelye Csúrog, Mozsor és Zsablya volt. A három település lakóit 1945 elején háborús bűnösöknek nyilvánították, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték, kollektív bűnössé nyilvánították.

Sorstársa, Gyantár Verona (akinek húsz családtagját végezték ki azokban a napokban a partizánok), arról mesélt: látta, amint Capó Szabó Györgyöt „a szerb templom előtt, a piacnál kikötözték a körösztre, majd késsel nyúzták, mint a nyulat, közben pedig sózták a sebeit. Egyesek a nézők közül pedig kiabálták: »Deri ga! Soli ga!« (Nyúzzad! Sózzad!)”
Mindkettőjük vallomását Teleki Júlia rögzítette Visszatekintés a múltba című kötetében (Napló, Újvidék, 1996). Az a Teleki Júlia, aki 1943-ban született Csúrogon, s aki még nem töltötte be első életévét, amikor édesapját a bevonuló partizánok és a falubeli szerbek elhurcolták és kivégezték, noha egyetlen bűne az volt, hogy magyarnak vallotta magát. Teleki Júlia édesapját 1944 októberében a falu többi magyar férfijával együtt a községháza udvarára terelték. „Egy ideig nővérem hordta be neki az ennivalót, mert édesanyámat munkára kötelezték. Egyik napon a testvéremet azzal fogadták, hogy apánk már nincs ott, elvitték. Eközben arra lett figyelmes, hogy kocsik hagyták el a községháza udvarát trágyával megrakva, de a szekerek aljából csurgott a vér, az udvarból még akkor is puskalövések hallatszottak.”

Csúrog
Évekig ledöntötték a kereszteket Csúrogon, az egykori dögtemetőben 

Teleki Júliának sokat köszönhetnek a leszármazottak is és a túlélők is. Ha ő nem ment volna néhány eszmetársával évtizedek óta évről évre kitartóan keresztet állítani Csúrogra, az egykori dögtemetőbe, ha kedvét szegte volna, hogy a felállított kereszteket éveken keresztül kidöntik, eltapossák, valószínűleg a vasárnapi bejelentés sem történik meg. Azonban azt mondja, a kollektív bűnösséget eltörlő határozattal a küzdelemnek még nincs vége: azok számára is igazságot akar szolgáltatni, akik hónapokon keresztül koncentrációs táborokban sínylődtek. „Nyolc hónapig lágerben tartottak bennünket, mint háborús bűnösöket. Sokan közülünk éhen haltak, sokan megfagytak. Azt hiszem, bennünket az ott átélt szenvedésekért kártérítés illet” – állítja Teleki Júlia, aki csak azt sajnálja, hogy sorstársai közül nagyon sokan nem érhették meg a kollektív bűnösségüket kimondó határozatok eltörlését.