Határon túl

Kolozsvár karácsonyai

A szabadságharctól a kommunista diktatúra bukásáig

Krisztus születésének napja a keresztény világ legszebb ünnepe. December 24-én meghitten ünnepelnek a családok, a gyermekek pedig szívrepesve várják, vajon milyen ajándékokat találnak a karácsonyfa alatt. Nem volt ez másképp korábban sem, ám a magyar történelemben is akadtak olyan karácsonyok, amikor emelkedettebbé vagy gyászosabbá változott az ünnep hangulata. Így volt ez Erdély fővárosában, a kincses Kolozsváron is, amelynek három karácsonyát idézzük fel.

Nehéz idők jártak 1848 decemberében, hiszen olybá tűnt, szabadságküzdelmünk felett már megkongatták a vészharangot. Kossuthnak égetően szüksége volt egy látványos győzelemre, amelyből erőt lehetett meríteni a további küzdelemhez. Ez azonban egyre késett, hiszen a honvédcsapatok mindenütt hátráltak. Erdélyben is kritikussá vált a helyzet, ahol Háromszék egyedül vívta önvédelmi háborúját, míg a honvédek a Királyhágó környékére szorultak vissza.

Ekkor vette át az erdélyi csapatok feletti parancsnokságot Józef Bem tábornok, „Osztrolenka véres csillaga”, aki rövid időn belül rendbe szedte csüggedt seregét, s december 18/19-én Csucsa és Zsibó között megállította a császáriakat, majd rögvest támadásba lendült. Az osztrákok soraiban zavar mutatkozott, s mivel félő volt, hogy a Kolozsvár környékén operáló erőik kelepcébe kerülnek, december 25-én harc nélkül adták fel Erdély fővárosát.

Régen várt győzelem

A székely származású, tizennyolc esztendős Imreh Sándor mint a 15. Mátyás-huszárezred 2. századának közvitéze volt az események részese. Évtizedekkel később így vallott kolozsvári bevonulásukról: „Gyenge az én tollam nagyon, leírni azt a határt nem ismerő lelkesedést, amelyet mi már akkor éreztünk, tudva, hogy csak órák választanak el azon időponttól, amidőn Kolozsvár falai közt leszünk. Válaszútról éppen mint a sasok a prédára, úgy rohantunk reá Kolozsvárra s vertük szét az ellenséget, s fogtunk el annak úgy gyalogsága, mint a lovasság közül egész csapatokat. A Jézus születésének örömünnepe volt akkor. Kétszeres volt ez örömünnep úgy Kolozsvár lakosságára, mint reánk nézve. Emlékezhetnek Kolozsvár idősebb polgárai ez örömteljes ünnepre.”

A legendás 11. honvédzászlóalj egyik tisztje, szigeti Wass Pál főhadnagy a naplójában jegyezte fel, hogy Kolozsváron „(…) a lakosok bennünket a legnagyobb tisztelettel, örömmel és muzsikával fogadtak”. Sikereikre Bem vezérkari főnöke, Czetz János alezredes – hamarosan tábornok, méghozzá huszonhét (!) évesen – így emlékezett: „Hogy milyen nagyfokú hazafias érzelem fűtötte Erdély magyar lakosságát és hogy mennyire kívánta minden igaz ember a haza ügyének győzelmét, csak emlékezni kell, hogy (…) mindenütt terített asztallal, italokkal, melegített fekvőhelyekkel vártak; kedveskedések és szeretet várta a 15°–20° hidegben kimerült harcosainkat.”

Kossuth megkapta hőn áhított karácsonyi ajándékát, amelynek jelentőségét Kővári László történész 1861-ben ilyeténképpen összegezte: „S Bem egy kardcsapás nélkül bevonul oda, hol az őt még nem várt magyarság alig hitt szemeinek; hol a megfáradt, kiéhezett, elrongyollott sereg végre megpihent. Soha Kolozsvárnak vidámabb karácsona nem volt. (…)

A vivmány nem csak az, hogy a főváros magyar kézbe esett, de egyszersmind az, hogy ez által a további működésre basis lőn nyerve, mert Kolozsvárral Erdély északnyugoti fele is megkerült. Hét nap előtt e sereg Erdélyen kívül állott, s most szülőföldén (…) van.”

Mindörökre gyászos nap

Kolozsvár történetének legsötétebb karácsonya 1918-ban következett be. Habár a Monarchia hadereje becsülettel állt helyt a Nagy Háború vérzivatarában, a forradalmi métely következtében hátországa összeomlott, és a fegyverszünet magával hozta a dualista állam széthullását. Történelmünk egyik szégyenletes időszaka következett, hiszen egyetlen kormányunk sem volt annyira dilettáns, ostoba és rövidlátó, mint a Károlyi-kormány, amely ködös baloldali elképzeléseivel és esztelen pacifizmusával koncként vetette oda a történelmi Magyarországot zsákmányra éhes szomszédainak. Teljesen feleslegesen aláírta a belgrádi konvenciót, a frontokról visszatérő katonák tömegét – kik az ezeréves határok védelmére siettek haza – szélnek eresztette, hiszen ő és hadügyminisztere, Linder Béla nem akartak több katonát látni!

A románok, csakúgy, mint 1916-ban, most sem tétlenkedtek, hanem francia segítséggel újjászervezett, szedett-vedett csapataikkal átkeltek a Kárpátok hágóin, és a katonailag szinte teljesen védtelen Erdély földjéből egyre nagyobb területeket szálltak meg. Tették ezt a párizsi békekonferencia tudtával, mely kijelentette, hogy „Románia elismertetett mint az entente szövetség hatalma, és hadserege részt vesz a fegyverszüneti szerződésben megállapított területek megszállásában”.

Ekkorra már Székelyföld román megszállás alá került, a magyar csapatok pedig a Marosnál álltak. A románok ebben a helyzetben – Károlyiék hallgatólagos beleegyezésével és támogatásával – Gyulafehérvárra csődítették egybe az erdélyi románokat és 1918. december 1-jén kimondták Erdély, a Bánság és Máramaros Romániához való csatlakozását, melyet pár nap múltán román királyi határozat is szentesített. Ekkor kezdődött meg az erdélyi katonai kerület újjászervezése és Kratochvil Károly ezredes parancsnoksága alatt Kolozsvárott alakult meg a Székely hadosztály.

Az erdélyi magyarok, székelyek, s a józanabb románok értetlenül álltak a gyulafehérvári események előtt, mivel úgy vélték, ebben a történelmi helyzetben Erdély földjét megilleti az önrendelkezés joga. Ennek szellemében hívták össze december 22-re a kolozsvári nagygyűlést, amelyen – dacára minden román akadályoztatásnak – Kelet-Magyarország 28 vármegyéje képviseltette magát, s több mint ötven-
ezren gyűltek össze. Megnyitó beszédében Apáthy István főkormánybiztos így szólott: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk.” Az itteni nemzetgyűlés kijelentette továbbá: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogunk alapján, hogy Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.” Román részről Avramescu György javasolta, hogy kiáltsák ki a svájci mintájú erdélyi köztársaságot, ám ideája rövid életűnek bizonyult, mivel azt két nappal később román mezítlábasok és bocskorosok taposták széjjel, amikor „hódító” seregként vonultak be a katonailag kiürített Kolozsvárra. „Parancsnok úr! Románok! (…) A román hadsereg az antant megbízásából lép e földre. Kolozsvár kultúrcentrum. Nem ellenségként várjuk a román hadsereget.

A fegyvert letettük” – a Kolozsvári Hírlap címlapján ezzel a nyílt levéllel jelent meg aznap.
A délelőtti órákban Haller Gusztáv polgármester fogadta a város határában a román megszállókat és átadta nekik a város kulcsait. A Mátyás király téren csupán román részről üdvözölték a bevonulókat, egy román esperes és a helyi románok vezetői. Gherescu tábornok válasza ékes bizonyságát szolgáltatta annak, hogy +ekkor még mennyire nem érezték sajátjuknak Erdély „ősi román földjét”, hiszen azzal fordult a kolozsvári románokhoz, hogy „(…) bizonyítsák be az ellenség földjén azt, hogy ők mindig igazságosan és becsületesen jártak el”. Koréh Endre, a Székely hadosztály tábori lelkészeként emlékezett erre a szomorú napra: „December 24. Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Ma vonultak be Erdély szívébe, Kincses Kolozsvárra, Mátyás és Bocskai szülővárosába az oláh hordák. (…) Rongyosak, mocskosak voltak. A hódító sereg legfeljebb hatszáz szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényei nincsenek. Tüzérei fején ócska vasfazekak… Lelkünk gyűlölettel telik el e csürhe népséggel, és barátaival, a nyugati államokkal szemben. A természeti világban a parazitákat pusztítani szokták. Az antant hatalmasokká teszi őket!”

Gróf Stomm Marcel – későbbi Horthy egyik tábornoka – a Székely hadosztály tisztjeként jegyezte fel: „1918. december 24-e volt az a gyászos nap, amikor a románok Kolozsvárra ellenállás nélkül bevonultak, élükön a felettébb gyengén felszerelt és felfegyverzett román nemzeti gárda alakulatai, s közvetlen utánuk a regátbeli csapatok.”

Valami új kezdődik
KolozsvarKatonák és civilek csaptak össze a kincses város főterén az 1989 karácsonya előtti napokban (Forrás: Wikipedia)
A temesvári és a bukaresti események hírére Kolozsváron 1989. december 21-én vették kezdetüket a Ceausescu-rendszer elleni tömegtüntetések. A kivezényelt karhatalom fegyverét használta, aminek huszonhat halott és nyolcvannégy sebesült áldozata volt. Csüdöm István épp hazafelé tartott a munkából, amikor az események részesévé vált. „(…) láttam – emlékezett vissza –, hogy a Continental szálló előtt néhányan a rendszer ellen tüntetnek. Pont akkor érkeztek meg a katonaság teherautói, és elzárták az odavezető utat. Elkezdtünk mi is kiabálni, »Le Ceausescuval!« (…) A Főtér felé sietett, mikor (…) láttam a testeket… voltak köztük halottak és sebesültek is. Borzasztó volt, hogy nem engedték oda a katonák a mentősöket (…) Azért is nagyon-nagyon fel volt háborodva a tömeg, köztük én is, hogy milyen dolog ez, miért nem engedik oda a mentőket, hogy elvigyék a sebesülteket. Emlékszem, egy lány virággal ment a katonák felé, s az egyik katona gépfegyverébe bedugott egy szegfűszálat. Az volt az érzésem akkor, hogy a katonák velünk tartanak. De váratlanul elkezdtek lövöldözni (…) néhány másodperc múlva éreztem, hogy meglőtték a lábamat.”

Amikor a „Conducator” a feleségével elmenekült, a hadsereg nem engedelmeskedett többé a kommunista pártnak, s a hatalom átkerült a felkelők kezébe – így Kolozsváron is. Ma már tudjuk, hogy a népharag mellett a diktátor udvartartásának, az amerikai, a nyugat-európai és a szovjet titkosszolgálatoknak is volt közük a véres romániai eseményekhez. Huszonhat esztendő után egyre több erdélyi magyar, székely és román látja úgy, hogy akkori vezetőik forradalmukat elárulták, ellopták és kisajátították, csakúgy, mint minálunk a rendszerváltást.

Babucs Zoltán
hadtörténész

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom