Vége a közvagyon elherdálásának

– Seszták Miklós miniszter az ön kinevezésekor megjegyezte: az elmúlt négy évben gyökeres vagyonpolitikai fordulat következett be. A vagyon elkótyavetyélése helyébe a vagyongyarapítás lépett, s a jövőben is ez a cél. Mennyiben könnyíti meg a munkáját, hogy az előző négy év tevékenységét kell folytatnia, és nem az alapoktól kell kezdenie?
– Amikor leváltottuk a szocialista-liberális kormányt, azt láttuk, hogy az elmúlt húsz év rablóprivatizációja miatt a nemzeti vagyon jelentős mértékben lecsökkent. A nemzeti vagyon fogalmát mi vezettük be, korábban csupán állami vagyonról beszéltek. Úgy gondoltuk, a köz javára fordítható, hosszú távon nem eladható állami és önkormányzati vagyon a nemzeti vagyon része. Az előző ciklusban ezen a töredékbázison – ami egy-két társaságot kivéve a veszteséges vállalatokat és a megmaradt ingatlanvagyont jelentette – elindulva kezdtük felépíteni az új rendszert. Szándékainkat egyrészt a korábban privatizált stratégiai társaságok visszavásárlásával és egy jóval hatékonyabb ingatlangazdálkodással valósítottuk meg.

– A folyamatosság egyben elismerése is annak, hogy a korábban megkezdett munka helyes irányba haladt. Mit tart a korábbi ciklusa legnagyobb eredményének, sikerének saját területén?
– Nagyon nagy elismerésnek tartom, hogy a miniszterelnök úgy gondolta, folytassuk tovább a megkezdett irányt. Változatlanul a nemzeti vagyon megőrzése, gyarapítása a cél, hiszen itt a gyermekeink jövőjéről is szó van. A nemzeti vagyon, azon túl, hogy biztonságot ad és a nemzettudatot erősíti, védelmet is jelent az állampolgároknak. Hiszen csak úgy lehet megfelelően gazdálkodni, ha a nemzeti értékeink sorsáról magunk dönthetünk. A legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy a megmaradt vagyont sikerült gyarapítanunk, és megalkottuk a kétharmados nemzeti vagyontörvényt, amely az alaptörvényből levezetve az utókornak biztosítékul szolgál arra, hogy a nemzeti tulajdont ne lehessen elkótyavetyélni.

– Az előbb említette a hatékonyabb ingatlangazdálkodást. Mondana rá példát?
– Citadella. Ilyen panorámája egyetlen más létesítménynek sincs a világon. Ezeket a páratlan adottságokat nem a köz javára hasznosítani vétek. A kormány úgy döntött, hogy az a vagyonkezelési gyakorlat, amit a korábbi bérlő folytatott, nem megfelelő egy kulturális, nemzeti érték számára. Elsődleges célunk az épületegyüttes méltó hasznosítása, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a területet elzárjuk a turisták elől, sőt, éppen arra törekszünk, hogy a látogatók számára a lehető legjobban hasznosítsuk. Az újfajta ingatlangazdálkodási szemlélet jegyében csak és kizárólag akkor adható el vagy adható át egy ingatlan, ha a köz javára már nem hasznosítható, vagy az ingatlan hasznosítása más tulajdonossal hatékonyabban oldható meg. Kimondtuk, hogy mindig ott legyen birtokban az ingatlan, ahol azt a legjobban tudják hasznosítani. Ezért alakítottunk ki egy jól működő és sikeres rendszert az ingyenes tulajdonba adásra. Milliárdos nagyságrendben adunk át önkormányzatoknak közcélra ingatlanokat, mivel úgy véljük, hogy ők jobban tudják, a helyi közösség mire és hogyan tudja hasznosítani az adott ingatlant, vagyontárgyat.

– Még a korábbi kormány ideje alatt felkérték az Állami Számvevőszéket, hogy mérje fel az állami ingatlanvagyont. Ennek során találkoztak olyan ingatlannal, amelyet több minisztérium is föltüntetett sajátjának, ám akadt olyan is, amelynek nem volt gazdája. Tehát nem volt egységes ingatlan kataszter. Létezik már ilyen?
– Az idei év végére készülhet el az Országleltár, amelynek célja a teljes nemzeti vagyon feltérképezése. Bevallom, hosszabb volt a folyamat, mint amire számítottunk, de több tízezres nagyságrendben találkoztunk bonyolult, rendezetlen tulajdonviszonyokkal. Előbb ezeket kellett tisztázni. Sok esetben nemcsak a privatizáció okozott bizonytalanságokat, hanem az is, hogy a korábbi nyilvántartások sem voltak megfelelőek.

– Az új ciklusa első feladatául mit tűzött ki?
– A legfontosabb feladat most az, hogy számba vegyük a megszerzett portfóliót, és annak áttekintése után – a kormány szándékának megfelelően – határozzuk meg, hogyan tudjuk ezeket csatasorba állítani. Képletesen azt mondanám – ha már a kamra kulcsát egy háziasszonyra bízta a miniszterelnök – nézzük meg, hogy amit négy év alatt összegyűjtöttünk, az hogy áll. Van-e romlott befőtt, van-e, amit csak újra kell főzni, s egyáltalán, mi az, amivel gazdálkodni tudunk. Ez azt is jelenti, hogy megállunk egy pillanatra, megnézzük, hogy mennyi lehetőséggel, forrással rendelkezünk a céljaink megvalósításához. Vannak olyan területek, ahol gyorsítani kell, de vannak olyanok is, ahol le kell zárni a folyamatokat. Ilyen a közösségi közlekedés átalakítása, vagy a közműcégek egységes integrációs rendszerbe állítása, legyen az víziközmű vagy gázszolgáltató cég. Ez után tudunk továbblépni. A közösségi közlekedés terén is hatékony, integrált szerkezetben gondolkodunk, az év végére befejeződik a Volán-társaságok regionális átalakítása. Az autóbuszos cégeknél teljesen eltérő költségszínvonalat és béreket találtunk. A cél az, hogy ezeket egy szintre hozzuk, azonban ez nem egyszerű feladat, mert megyénként más-más adottságokkal kell számolni.

– A szocialista-liberális kormányok idején Kóka János neve fémjelezte a PPP-konstrukciókat, azaz a köz- és magánszféra együttműködését. Azt hirdették, hogy ez a módszer a siker záloga, hiszen a közjót gyarapítják közpénz bevonása nélkül. Önök pár évvel ezelőtt azt mondták, ezeket felülvizsgálják. Milyen megállapításokra jutottak?
– A szocialista-liberális kormányok külföldről hozták ezt a példát, ahol így hatalmas beruházásokat tudtak megvalósítani államháztartáson kívüli finanszírozással. A nemzetközi előzmények egyik legfontosabb alapvetése az volt, hogy nagyberuházásokat hajtottak végre, hidakat, kikötőket vagy autópályákat építettek, ehhez pedig olyan szakmai befektetőket találtak, akik a saját pénzüket kockáztatva gondoskodtak a kivitelezésről és az üzemeltetésről. A szocialista-liberális kormány nálunk ezt aprópénzre váltotta, és elkezdték ezt a modellt a sportlétesítményekre, egyetemekre, főiskolákra is alkalmazni. Hiszen ne felejtsük el, hogy például a felsőoktatásra Magyar Bálint erőltette rá ezt a konstrukciót. Ma azt látjuk, hogy a szükségesnél mintegy harminc százalékkal nagyobb kapacitásra tervezték a beruházásokat. Azzal együtt, hogy az egész rendszer területileg torz: nem ott épültek felsőoktatási megaberuházások, ahol az igények és az oktatásszakmai megfontolások ezt indokolták volna. A PPP-k esetében tehát egyrészt túltervezés történt, másrészt teljesen átgondolatlan volt a finanszírozási rendszer. Beengedtek a projektekbe olyan önhibájukon kívül forráshiányos önkormányzatokat, amelyek a saját működési költségeiket sem tudták előteremteni, ehhez képest pedig belevágtak például egy tanuszoda-fejlesztésbe. A felsőoktatási projektek esetében pedig nem volt és most sincs annyi diák, mint amekkora létszámmal terveztek. Ráadásul maguk a vállalkozók is devizahiteleket vettek fel, tehát a külföldi példával ellentétben nem a saját pénzüket kockáztatták. Volt olyan, aki szinte teljes mértékben devizahitelből finanszírozva szállt bele ezekbe a konstrukciókba. Ez így egy nagyon átgondolatlan, előkészítetlen rendszer volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy gyorsan lehetett ünnepélyes keretek között szalagot vágni, és még az államadósságot sem növelték vele. A PPP-konstrukciók azonban az állam számára rendkívül hátrányosak, súlyosan megterhelik a költségvetést. Az autópálya-PPP évi százmilliárd forint körüli kiadást jelent, míg az egyéb PPP-létesítmények húszmilliárd körüli összeggel adósítják el akár hosszú évtizedekre is a büdzsét. Az előbbiek miatt határozott úgy a kormány, hogy ennek véget kell vetni, így nem lehet beruházásokat finanszírozni.

– Korábban említette, hogy fókuszban vannak a közművek, mert azok kiemelt stratégiai vállalatok a kormány számára. Azon külföldi cégek esetében, amelyek ki akarnak vonulni a magyarországi piacról, a kormány nyitott a megvételükre. Milyen vásárlás várható még?
– A kormány továbbra is nyitott a tárgyalásokra a közszolgáltatások területén azokkal a külföldi és multinacionális cégekkel, amelyek ki akarnak vonulni. Az E.ON gázüzletága mellett a lakossági ellátásért felelős E.ON üzletágak jöhetnek itt szóba. A Főgáz fővárosi tulajdonrészének megvásárlása lezárás előtt van, zajlanak a tárgyalások a Fővárosi Csatornázási Művek külföldi tulajdonosaival is. A víziközmű ágazat nagy része már állami tulajdonban van, a hálózat integrációja két éve elindult. A Nemzeti Hulladékgazdálkodási Szolgáltató Kft. már létrejött, ehhez lehet integrálni a többi hulladékkezelő céget. A szolgáltatások terén mindenképpen egy igazságosabb, egységesebb díjrendszert kell kialakítanunk úgy, hogy az extraprofitot letörve, a nonprofit gazdálkodás irányába menjenek el ezek a társaságok. A külföldi tulajdonosoknak ez utóbbi természetesen nagyon nem tetszik.

– Pedig az extraprofittól való elesés nem azt jelenti, hogy a profittól, azaz az egészséges mértékű haszontól esnek el.
– Így van. Sőt, azt láttuk, hogy amikor idejöttek ezek a külföldi befektetők, százmilliárdos beruházásokról, fejlesztésekről beszéltek. Aztán mit tapasztaltunk? Vagy uniós támogatási pénzből vagy hitelből hajtották végre az ígért fejlesztéseket – ha egyáltalán végrehajtották –, amit aztán jól „levertek rajtunk” a magas, szinte megfizethetetlen szolgáltatási díjakban.

– Ha Dunaújváros, akkor Dunaferr. Látszólag lezárult ez az ügy. Tényleg így van?
– A Dunaferrt 2004-ben, a szocialista kormányzás idején adták magánkézbe. Az akkori kormány egyetlenegyszer sem ellenőrizte, hogy a vasmű tulajdonosa teljesítette-e a privatizációs szerződésben rögzített vállalásait. A jelenlegi kormány hatékony tárgyalásainak is köszönhető, hogy a tavalyi nagy arányú létszámleépítés helyett viszonylag kismértékű elbocsátás történt. Ám az állam lehetőségei meglehetősen korlátozottak addig, amíg a társaság tulajdonosi köre változatlan. Az egyik központi cél az ország újraiparosítása, a dunaújvárosi acélgyártás megmaradása tehát nemcsak a térségnek, hanem az országnak is fontos. Többszöri tárgyalás alkalmával az is kiderült, hogy a tulajdonosok a gyárat nem akarják eladni, bár a kormány felajánlotta annak megvételét. Példaként említhető még a Diósgyőri Acélmű, ami szintén ehhez a tulajdonosi körhöz köthető. Az önkormányzat itt is többször próbálkozott a megvételével, de hiába. Újranyitni nem akarják, de eladni sem szeretnék. Ugyan van az a pénz, amiért értékesítenék, de irreálisan magas összeget kérnek.

– Utólag nem lehet számon kérni, hogy betartották-e a privatizációs szerződésben vállalt kötelezett­ségeket?
– Ma már nagyon korlátozottak a lehetőségeink. A kolontári tragédia miatt  a Mal Zrt. esete kapcsán éppen most folyik egy ilyen vizsgálat az energiaiparban. A legfőbb baj az, hogy a privatizációs szerződések sok szankciót nem írtak elő. Egyszerűen nem foglalták bele a megállapodásokba azt a kitételt, hogy ha az új tulajdonosok nem teljesítik a vállalásaikat, akkor a tulajdonjog visszaszáll az államra. Összességében megállapítható, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormányok a privatizációs szerződéseket úgy kötötték meg, hogy azok elsősorban a külföldi vevőknek kedveztek, és alig érvényesítették a magyar állam, a magyar adófizetők érdekeit.