Tömegintézményből valódi otthonokba költöznek

Huszonháromezer értelmi vagy pszichoszociális fogyatékos ember él ma gyakran kétszáz-kétszázötven fős mamut intézményben Magyarországon. Ezek többségét még az ötvenes években hozták létre, és mivel a szocialista társadalomban tagadták az ilyen betegek létezését, igyekeztek őket elrejteni szem elől. Jelenleg még mintegy kétszáz ilyen, sokszor kastélyból átalakított bentlakásos intézmény működik az ország határainak közelében.

A fogyatékos személyek jogait és esélyegyenlőségét megfogalmazó 1998-as törvény rendelkezik arról, hogy ki kell váltani az ötvennél több főt ellátó intézményeket, és hogy 2013-ig legalább ezerötszáz fogyatékos és pszichiátriai beteg embert kell kisebb otthonokba költöztetni. E jogszabály végrehajtására kormányhatározatba foglalt, harminc évre szóló, úgynevezett Kitagolási stratégia készült, ehhez három évente cselekvési tervet állítanak össze.

A kormányhatározatban szerepel az is, hogy a súlyos állapotban lévőknek ötvenfős lakócentrumokat hoznak létre. Szakemberek szerint azonban ez az elképzelés a megszüntetni kívánt intézményi létet idézi, és az Európai Unió sem ért egyet vele. Reméljük, a most készülő cselekvési terv a súlyosabb fogyatékossággal élők esetében is a kisebb ellátási formákra koncentrál – mondta lapunknak Kovács Melinda, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) ügyvezetője. Beszámolója szerint az óriásintézmények kitagolására a szentesi, bélapátfalvai, a szakolyi, a kalocsai, a mérki és a berzencei (itt pszichiátriai betegek élnek) otthonok egyenként körülbelül egymilliárd forintos uniós támogatást nyertek. Az összeget elsősorban infrastrukturális beruházásokra, azaz új lakások, házak vásárlására, építésére, átalakítására fordíthatják. Az azonban még nem tisztázódott, hogy az új lakásokat miből tudják majd fenntartani.

A kiköltözőket alaposan fel kell készíteni arra, hogy gyökeresen megváltozik az életük. Sokuknak azonban nincs összehasonlítási alapjuk, hiszen sosem éltek önállóan. Egy, a lesencetomaji intézetben lakó férfi például nem egyezett bele a költözésbe, de amikor látta, hogy visszajáró társai milyen vidámak és felszabadultak, megbánta döntését.

A bentlakók közt vannak olyanok, akik húsz, harminc éve intézményben élnek, és nem akarnak, félnek onnan kiköltözni. Esetükben különös körültekintéssel kell eljárni, és igyekeznek számukra is megfelelő körülményeket teremteni. Így megválaszthatják, kivel szeretnének együtt lakni, és a házat vagy lakást, amelyben szívesen élnének. Az üresen maradó egykori intézmények többnyire szolgáltató központként működhetnek tovább, Bélapátfalván például a kiköltözött lakók oda járnak majd dolgozni.

Természetesen nemcsak a fogyatékos embereket, hanem az őket eddig és ezután ellátó személyzetet is fel kell készíteni a változásra. Az intézetbeli egészségügyi szemlélet helyett ugyanis a kinti munka a „képessé tevésről” szól, arról, hogy az értelmi sérülteket meg kell tanítani a minél önállóbb életre – magyarázta az ügyvezető. A kiköltözőket szolgáltatási háló veszi körül, és míg az intézményben csak két-három ápolóval voltak szorosabb viszonyban, a kinti létben már sok emberrel és támogatóval találkoznak, emiatt csökken a kiszolgáltatottságuk. Képességeiknek megfelelően személyi segítőt kapnak, illetve az országosan kiépített támogató szolgálat munkatársai is segítik őket mindennapjaikban. Van, akit kísérni vagy szállítani kell – például a napközi otthonba, vagy a munkahelyére –, de megesik, hogy a fogyatékos fiatalok egymást kísérik. Mindezek alapjaiban változtatják meg az életüket. Ahhoz, hogy új lakóhelyükön biztonságban érezzék magukat, és beilleszkedjenek a kinti létbe, fontos, hogy működjenek a szociális alapszolgáltatások. Egy adott településre költözésükhöz azonban nincs szükség az önkormányzat engedélyére, hiszen egy értelmi sérült embernek is joga van ott lakni, ahol akar – magyarázta Kovács Melinda. Persze, mindenkinek előnyösebb, ha az önkormányzatok a civilekkel és az egyházakkal közösen támogatják a fogyatékos embereket.

Tapolcán, Érden vagy Andornak­tályán például annyira megszokták és megszerették a nagy intézményekből településükre költözött lakókat, hogy jelzik, ha baj van, és lehet számítani a segítségükre. Tapolcán ugrásszerű fejlődést tapasztaltak a kiköltözött fiatalok körében, oly annyira, hogy ők maguk is elcsodálkoztak, milyen sok dolgot képesek megoldani. Könyvtárba, fociedzésre járnak, úsznak, jó a kapcsolat az önkormányzattal.

Ezzel szemben például Szilvásváradon a közelmúltban nagy vitát váltott ki a fogyatékos emberek odaköltözésének a híre. Ennek nyomán aztán fórumokon, tájékoztató kiadványokon magyarázták a helyieknek, mi is történik, és kik ezek az emberek. Az egyik fórumon megjelent a településen élő holland házaspár is, ők egyszerűen nem értették a helyzetet. Hozzáállásuk és a megtett lépések tompították az ellenállást. Az ügy még nem zárult le, jelenleg tart a tapasztalatok összegzése, hogy megelőzzék a hasonló helyzeteket – fűzte hozzá Kovács Melinda.

András Pesten dolgozik, Ottó a szomszédnak segít
Ágakat gyűjteni a játszótéren
Szülők alapították a példamutató érdi lakóotthont (Fotó: Horváth Péter Gyula)
Az érdi lakóotthont értelmi fogyatékos gyermekeket nevelő szülők hozták létre a kilencvenes években azzal a céllal, hogy biztonságban tudják utódaikat, ha ők már nem bírnak gondoskodni róluk. A szóbeszéd szerint az ilyen lakóotthonok létezése indította el az óriásintézmények most zajló kitagolását azzal, hogy bebizonyították: családias körülmények között, kisebb-nagyobb segítséggel az értelmi fogyatékos emberek teljes életet élhetnek.

A hatvanas években épült, kétszintes családi házban kilencen-tízen laknak, többségüknek már jó ideje nem élnek a szüleik. Az ÉFOÉSZ néhány éve Jocó bácsit, azaz Mucza Józsefet bízta meg az intézmény vezetésével. A kapuban az egyik szomszédasszonnyal is összefutunk, a legújabb helyi információkat szállítja, s egy szuszra azt is elmagyarázza, milyen rendes, csendes utcácska az övék.

Az épületben konyha, ebédlő, nappali és kétágyas szobák, mint egy igazi családi házban. András éppen hazaérkezett a munkából. Naponta utazik Budapestre, ott „a nagyon szép négyes metróval és autóbusszal egészen a IX. kerületig” – meséli mosolyogva. Az ő dolga, hogy az egyik játszótéren összegyűjtse a faágakat, „fontos, hogy a gyermekek ne botoljanak meg bennük”. Néha hideg van, de nem fárad el, mondja. Ez az első munkahelye, szereti, ráadásul figyelnek rá és a csoport többi tagjára, amit az is bizonyít, hogy a múltkor mentőt hívtak, amikor valaki rosszul lett. Elmagyarázza azt is, hogy borotválkozni is szokott, igaz, nem minden nap, csak néha, hogy rendezett legyen a külseje. Kiderül, András egy túlméretezett gyermekotthonban nőtt fel, néhány éve került az érdi házba. „Itt sokkal, de sokkal jobb – meséli –, mert ez a ház nem olyan nagy, mint ahol régen laktam.” Ott nyolcan voltak egy szobában, itt viszont csak ketten, és ő éppen a barátjával, Zolival.

Zoli is tudja, milyen érzés óriási intézményben lakni. „Nem volt nagyon rossz, de ez sokkal jobb, mert otthonos” – mondja. Az ágya szélén ülve beszélgetünk, a tévészekrény tele CD-vel és DVD-vel, csak most elromlott a lejátszó.

Az ebédlőasztalnál állatos kártyázáshoz készülnek a többiek, a magasra nőtt Ottó bödönnel a kezében most lép a házba, és boldogan újságolja, hogy mennyire örült az egyik szomszéd, amikor átvitte neki az ebédhez járó repetáját. Gyors egymásutánban kiderül, hogy Ottó mindig nagyon korán ébred, mert „elviszi”, azaz elkíséri a lakótársát, Erzsikét a munkahelyére. „Huszonöt perc a Kelenföldig, aztán busszal, metróval, s zutty, a következő szerelvénnyel fordul is vissza” – meséli. A délutánja is foglalt, mert munka után Erzsikével gyakran járnak Érden, most éppen ügyet intézni, majdnem este van, mire hazaérkeznek.

A ház mögött hatalmas, üresen álló terület, a közelmúltban tisztították meg a gaztól és a talajba taposott törmeléktől, aztán termőfölddel borították. Kész is a terv: tavasszal ide majd gyümölcsfákat ültetnek, sőt, zöldségeskertet is kialakítanak, odébb pedig fedett grillezőt terveznek, sörpadokkal. Nyaranta ki lehet majd ülni oda, éppen úgy, mint egy igazi családi háznál.