Széchenyi István: Mindenütt mint Herczeget fogadnak

Ismeretes, hogy a második világháború végén a hazánkat „felszabadító” orosz csapatoknak megtetszettek a sárospataki vár könyvtárának értékes könyvei (is), éppen ezért hadizsákmányként teherautóra rakták őket, majd meg sem álltak velük Moszk­váig. De előtte még történt valami, ami ennek az írásnak a kiindulópontjául szolgált. A könyvekkel felpúpozott teherautó a vár hídjának elhagyása után olyan sebesen vette az éles kanyart, hogy rakományával együtt felborult, és nem kis időbe tellett, amíg a jármű újra használható állapotba került. Az összes kötetet is visszapakolták a teherautóra – egyetlenegy kivételével, amely a várárokba repült. Ezt a könyvet – amely a sárospataki vár vendégkönyve volt – a tolvajok ottfelejtették a földön!

Nem tudjuk, ki találta meg, ki volt az ismeretlen jótevő, aki belelapozva úgy gondolta, a vendégkönyvet vissza kellene juttatni a Windischgrätz családhoz, amely 1875 és 1945 között a vár utolsó tulajdonosa volt. Arról sincs tudomásunk, hogy milyen úton-módon és mikor került vissza a dokumentum Windischgrätz Vince kezébe, tény viszont, hogy ő őrizgette haláláig.

A meseszerű történet felcsigázta az érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy megpróbálom megtalálni a vendégkönyvet. A szálak Windischgrätz Vince keresztgyerekéhez, Károlyi Lászlóhoz vezettek, aki „Vinci bácsiban” – ahogy az idős urat emlegették – a nagybátyját tisztelte.
Károlyi László a fóti kastélyban született 1931-ben. Tizenhárom éves volt, amikor az orosz csapatok 1944-ben elfoglalták Budapestet. Néhány órával a bevonulás után szüleivel Fótról Bécsbe menekült. Kalandos élete volt. Svájcban tanult, majd Peruban egy kávéültetvényt vezetett, később pedig Londonba költözött. Sosem reménykedett abban, hogy visszatérhet a családi kastélyba, de ötven év múltával, 1994-ben mégis így alakult. Átvette a Károlyi István Alapítványt, amely elsősorban az árva gyerekekre fordítja a figyelmet. Beköltöztek egykori otthonukba, amelyet a magyar állam ajánlott fel a számukra – halálukig. Húszéves harc után most restauráltatják a fóti és a füzérradványi kastélyt, és visszaállítják az épületeket eredeti pompájukba.

Kivételes pillanat volt, amikor Ká­rolyi László a kezembe adta a nagyalakú vendégkönyv másolatát, amelynek eredetijét a Münchenben élő Anton Windischgrätz herceg őrzi.

„Mi Vinci bácsitól kaptuk meg a másolatot – mondta a nyolcvannégy éves Károlyi László –, pontosabban a legérdekesebb oldalakat.” A dokumentum nagyjából száz évet ölel fel, 1841 és 1943 között követhető benne a magyar történelem és a családok története. Keresztelő, elsőáldozás, bérmálás, esküvő, haláleset, örömteli és szomorú napok eseményei váltakoznak benne, melyeket rövidebb és hosszabb mondatokban és rajzokban rögzítettek. Természetesen vendégek is látogatták Sárospatakot, és alkalom­adtán ők is beírták a nevüket az erre a célra szánt könyvbe.

Mindjárt a hetedik oldalon eláll az ember lélegzete, mert a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István aláírását fedezi fel az 1846-os évszám mellett. Ez az az időszak, amikor a gróf minden erejét latba veti a Tisza-szabályozás érdekében. „…nem hihető, hogy egy Deus ex machina fogja vizeinket regulázni, utainkat mac-adamizálni, ’stb. ekép mondom, senki a’ tágas világon rajtunk segíteni nem fog, ha értelmi súlyunk ’s férfiúi tenyereink nem…” – írta 1831-ben a Világban.

Három alkalommal, 1845-ben, ’46-ban és ’47-ben kereste fel a Tisza-völgyet, illetve Tokajt, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen. A vendégkönyvben az aláírása fölött ez áll: „august 16ikán”. Tehát ezen a napon járt küldöttségével Sárospatakon, a második tiszai szervező körútja alkalmával. Augusztus 3-án Debrecenben, a Tisza-völgyi Társulat nagygyűlésén az egyik ellenzéki szónok bizalmatlanságának adott hangot, mire Széchenyi – mint naplójában olvasható – kirúgta maga alól az elnöki széket, és nem hagyta szó nélkül a megjegyzést. Munkatársa, Kovács Lajos így írt az esetről: „Soha sem őt, sem senki mást ily hatással beszélni nem hallottam. Mintha lelke legmélyén lett volna érintve, fenkölt önérzetének teljes fenségében szólott eldobva minden féket egyenlő szigorral a kormány és nemzete oktalanságáról.” Széchenyi beszédének vége pedig így hangzott Kovács tolmácsolásában: „»Feltártam előttetek lelkem minden gondolatát tartalék nélkül. Rajtatok a sor: ítéljetek és válasszatok. A haza sorsa kezetekben!« Ezzel megfordult s a háta mögötti szobába vonult. A terem zsúfolva volt… Ha a teremben marad, mindannyian lábaihoz borulnak. Ily hódításról fogalmam sem volt.”

A Tisza-völgyi Társulat ügyeiben teljes volt a diadala. „Széchenyi és kísérete Debrecenből rövid kerülővel augusztus 20-án érkezett Tisza-Dobra” – írja Mészáros Vince Széchenyi és a magyar vízügyek című, 1979-ben megjelent könyvében. A rövid kerülő során ejthette útba Sárospatakot, ahol nem először járt. Az eufória vihette őt és küldöttségének tagjait az ősi fészekbe, ahol boldogan írták be a nevüket a vár vendégkönyvébe, hogy százhetven évvel később elmerengjünk a kézjegyek felett.

Mert nem akármilyen küldöttség töltött – vélhetően vidám borozgatás és falatozás mellett – szép órákat Sárospatakon! Széchenyi aláírása mellé utólag valaki odabiggyesztette: „Meghaltál a hazára nézve 1848”. De lássuk csak a küldöttség tagjait: a „legnagyobb magyar” neve alatt az első kézjegy gróf Károlyi Györgyé (1802–1877). A Károlyiak egyik őse a reformkor legnagyobb formátumú alakjainak egyike, a „legnagyobb magyar” barátja, akivel sokat utazott Európában. A Tisza-szabályozás tevékeny intézőt, társulati elnököt talált benne. Folytatva a sort: gróf Szapáry Antal (1802–1883) szintén barátja volt Széchenyinek. Érdemeiért honvéd őrnaggyá léptette elő Görgey. Gróf Andrássy Gyula (1823–1890) példaképként tisztelte a „legnagyobb magyart”, akivel a Tisza-szabályozás során ismerkedett meg. A gróf felismerte a huszonhárom éves ifjú képességeit, és nagy jövőt jósolt neki: „…minden lehet belőle – írta –, még Magyarország nádora is.” A jóslat bevált: igaz, Andrássy Gyula nem lett nádor, de államférfi igen, a Magyar Királyság miniszterelnöke (1867–1871). Báró Vay Lajos (1803–1888) három időszakban is főispánja és helytartója volt Borsod megyének. Boronkay Albert (1801–1853) Zemplén vármegye teljhatalmú kormánybiztosa volt a szabadságharc alatt, az 1840-es évek közepétől vett részt vármegyéje folyószabályozási munkáiban mint az Ondava-Tapoly Szabályozási Társulat igazgatója. Világos után, kormánybiztosi tevékenysége miatt, az osztrák kormány zár alá vette ja­vait, majd haditörvényszék elé állították. Első fokon a pesti császári-királyi rendkívüli hadbíróság felségárulá­sért és fegyveres lázadásban való részvételért 1850. augusztus 21-én kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Az eredeti ítéletet másodfokon, kegyelmi úton hatévi várfogságra enyhítették. Boronkay börtöne épp a Rákóczi család egyik fő rezidenciája, Munkács vára lett, ahol 1853. június 28-án halt meg.

Kovács Lajos (1812–1890) 1846-tól volt Széchenyi közeli munkatársa, politikai harcostársa, és ebbéli tevékenységében vett részt a reformok kidolgozásában. A Tisza árvízvédelmi és folyószabályozási munkálatainak szervezője és vezetője. Amikor a gróf közlekedési miniszter lett, a vámügyi és vízépítészeti osztályok vezetését bízta Kovácsra mint egyik legbefolyásosabb miniszteri tanácsosára. Szalay Istvánról keveset tudunk. 1846. július 15-i keltezéssel ez olvasható Széchenyi naplójában: „…Vácra megyünk circa 50 perc alatt. – Tűz van ott… Szalayról levágják a ládát.” [Szalay István kocsijáról levágtak egy iratokat tartalmazó ládát. – A szerk.] 1847. március 7. „…Vásárhelyi [Pál, a szabályozási terv elkészítője 1846. április 8-án] meghalt. – Szalayt elvették tőlem…” Vásárhelyi szerepét Keczkés Károly (1799–1856) vízépítő mérnök és megyei táblabíró vette át, akinek az aláírását szintén megtaláljuk a hetedik oldalon.

A nevek sorában az utolsó: Sasku Károly (1806–1869) ügyvéd és mérnök, honvédszázados, illemtaníró, politikus és polihisztor, az MTA tisztviselője, 1846-ban a P. Paleocapa velencei építési igazgató mellé kirendelt szakértő a Tisza-szabályozási munkálatoknál, 1848-ban a Közlekedési Minisztérium tisztviselője. A szabadságharcban egy gerillacsoport szervezésével bízták meg, végül orosz fogságba került. Szabadulása után sokat szenvedett Pesten a rendőröktől.

Látjuk tehát, hogy nem akármilyen társaság kereste fel 1846 augusztusában a sárospataki várat: csupa jeles, nagy formátumú férfiú. Alighanem ez az egyetlen és párját ritkító dokumentum, amely a reformkor hírességeinek, közéleti embereinek együttes aláírásával ismerteti meg a 21. század magyar emberét! Nehéz a látványtól szabadulni, és a kézjegyek elindítják a kései utódokban a képzeletet. Sajnos a Sárospatakon töltött órákról gyakorlatilag semmit sem tudunk. Széchenyi naplója is üresen marad ezekben a napokban. Bárha sejtenénk, hogy miről társalogtak abban a várban, ahol II. Rákóczi Ferenc szelleme kísértett, ahová 1694-ben a feleségével beköltözött, s ahová 1708-ban a vezérlő fejedelem összehívta az országgyűlést.

Velkey Ferenc írta 2010-ben a Magyar Tudomány 12. számában Széchenyi Istvánról: „…ő még az 1840-es évek második felében is a »siker« emberének számított, akinek a tervei megvalósulnak. A népszerűsége természetesen nem volt állandó, de rendre sikerült visszanyernie a bizalmat. A Tisza-szabályozással többek között az volt a célja, hogy a kormány reformkészségét igazolva a »tisza-völgyi« nemességet megnyerje. Végül ezzel az üggyel kevésbé a kormányt, mint inkább önmagát népszerűsítette. Legalábbis ebben ért el nagyobb sikert. A második (1846-os) tiszai útját például joggal nevezte titkára »diadalmenetnek«, s a gróf is büszkén azt rögzítette: »mindenütt mint Herczeget fogadnak«.”

Ünnepélyes külsőségek között, 1846. augusztus 27-én az első nyom földet Széchenyi maga emelte ki. S ezzel kezdetét vette az a hatalmas munka, mely hivatva volt új világot teremteni a Tisza völgyében.

Folytatjuk