„Rosszféle emberek bitangolnak…”

Az emberek pedig meghalnak, már több száz áldozata van a konfliktusnak mindkét oldalon. Kijev keresi ugyan a békés megoldás lehetőségét, de minden próbálkozás reménytelen mindaddig, amíg a szakadárok kitartanak egyoldalú elszakadási szándékuk mellett. Ez valóban nem tárgyalási alap egy ilyen szituációban. A probléma nem új keletű, a régió helyzete évtizedek óta zavaros és rendezetlen. Jól tudják ezt a kárpátaljai magyarok is, akiknek férfiait ide hurcolták a második világháború végén a szovjetek úgynevezett „jóvátételi munkára”. Az áldozatok száma pedig akkor is több száz volt.

Kijev keresi a megoldási lehetőségeket: Porosenko elnök egyoldalú tűzszünete – amelyet csak az egyik fél tartott magára kötelező érvényűnek, a másik pedig csak az alkalmat leste, mikor és hogyan sértheti meg –, nem érte el a várt eredményt. A törvényhozásban is folyik a munka, de ott meg mintha tévesen lennének kijelölve az irányok: a készülő ukrán alkotmánymódosítás a jelenleginél jóval kisebb lehetőséget ad a kisebbségi nyelvek regionális használatára – emiatt tiltakozott a minap Gajdos István, a kijevi parlament egyetlen magyar képviselője is, aki nyugtalanítónak nevezte, hogy a tervezet szerint nem az állam, hanem a helyi önkormányzatok hoznának döntést a kisebbségi nyelvek különleges jogállásának biztosításáról az érintett közigazgatási egységekben. „Ezzel pedig eltörölnék az ezen nyelvek számára a jelenlegi törvényi szabályozás alapján szavatolt jogállást, megfosztva az érintett kisebbségeket a vele járó jogoktól” - mondta Gajdos a távirati irodának.

Mi pedig azt mondhatnánk erre, hogy láttunk már ilyet. Vagy legalábbis hasonlót. Lépjünk hát egy ráklépéssel néhány évtizedet visszafelé: „1944-ben, / december első vasárnapján, egészen kora reggel / tizenhárom szilasi asszony / hosszú útra indult, / a ködben rejtőző hegyek felé, amerre a jött-ment hírek szerint férfiainkat hajtották a katonák” – ezekkel a sorokkal kezdődik Nagy Zoltán Mihály, a József Attila-díjas kárpátaljai magyar író, költő A sátán fattya című regénye, illetve egyúttal az azonos című regénytrilógiája is, amelynek különleges aktualitást adnak, s ma már – felettébb sajnálatos módon – úgy kell mondanunk, hogy az elmúlt hónapok ukrajnai eseményei.

„…ne lássa férfiszem”

A szerzőre jellemző, prózaversszerűen lüktető, dinamikus, feszültséget keltő tört sorokban megírt, nagyszerű regény írója az egyes szám első személyben megszólaló főhősnőjének szájába adja a történetet: „én, Tóth Eszter, / asztalos Tóth Mihály hajadonlánya / tizennegyedikként csapódtam hozzájuk, / anyám szipogva kísért el a faluvégig, / hadd menne helyettem mégis ő, / hullatta könnyesen a szót, / tudta pedig, éjszaka ezen tanakodtunk, / a szomszéd faluig sem bírná el a terhet, / a hátikosárt, megrakva három ember számára súlyosan étellel, itallal, / erősebb voltam, nekem kellett mennem, vitt a vágy is, szaporáztam a lépést bátorságosan, / Isten áldjon, / szólott anyám beletörődve, / rosszféle emberek bitangolnak mostanában, vigyázz magadra, óvakodj minden idegentől, / Isten vele, / vigasztaltam, / ne féltsen engem, van magamhoz való eszem, legkésőbb harmadnapra hazajövök, hozom a hírt édesapáméktól, / otthagytam szegényt a sivár faluvégen, apró gyermekteste belegörnyedt az aggodalomba, a nagykendő két sarkát fázósan szorította keresztbe a mellén, addig nézett utánunk, amíg el nem enyésztünk a ködben, az én kockás nagykendőm melegítette riadt lelkét, / az övét, a feketét / a legócskább ruhával és fejkendővel / rám adta / ne lássa férfiszem a fiatalságomat” – az itt felidézett gesztussal pedig, az édesanya és leánya ruhacseréjének mintegy szertartásos momentumával a történet idősebb női szereplője lényegében meg is határozza a cselekmény további folyamának hangulatát.

Koszos, ócska feketébe festi a történetet.
Már csak azért is, mert a vénasszonyos praktika ebben a történetben nem vált be…

Viszonylagos földrajzi távolság

Nagy Zoltán Mihállyal 2001 májusában ismerkedtem meg, mindketten a Dunakeszi-Fóti Nyári Szabadegyetem vendégei voltunk, ahol a Rendhagyó Irodalmi Órák programsorozatában léptünk fel iskolákban, tanítási órákon és nyilvános, közös irodalmi este(ke)n is. A sátán fattya című regényének dedikált példányát is ekkor kaptam ajándékba tőle, megismerkedésünk alkalmából. Azóta persze többször is találkoztunk, hol „fönt”, „náluk”, vagy­is Kárpátalján, hol meg „lent”, „nálunk”, a Délvidéken, Vajdaságban, közösen vettünk részt irodalmi esteken, felolvasásokon, író-olvasó találkozókon. Más esetben pedig Budapesten – alkalmasint félúton kettőnk szülőföldje között –, ahol pél­dául együtt dedikáltunk a Magyar Napló standjánál a tavalyi ünnepi könyvhéten. Nyugodtan mondhatom tehát, ha szabad ennyi személyes hangot megengednem itt magamnak, hogy a köztünk, illetve élettereink között lévő, manapság már schengeni határokkal szabadalt viszonylagos földrajzi távolság ellenére is a barátomat tisztelem benne. Az ugyancsak közénk furakodó, mintegy két évtizedes korkülönbség ellenére is, hiszen Nagy Zoltán Mihály 1949-ben született, tehát hozzá képest én még mindig teljes joggal érezhetem magam tejfölösszájú tacskónak.

Újságíróként időközben több interjút is készítettem vele, esetenként az Újvidéken megjelenő Magyar Szónak, a délvidéki magyarság egyetlen közszolgálati napilapjának, valamint az utóbbi években már a Magyar Hírlapnak is. Mindez pedig csak azért kívánkozik most ide, hogy érzékeltessem, olyan dolgokról szólok itt, amelyek többségére a szerzőnél személyesen is rákérdeztem, tehát ilyen megközelítésben előnyös (test)helyzetből indulok, nem kell semmit sem magamtól kitalálnom.
Szilas falu a regény egyik kulcsfontosságú helyszíne. A miliő, a néplélek… A regényből vett idézetben említett településnév viszonylag gyakori földrajzi megnevezés volt a történelmi Magyar Királyság területén. Mellesleg férfikeresztnévként is ismert. Jelentése: szilfa. Névnapja: július 13. Ugyanezen a néven a mai Szlovákiában ismerünk települést, a komáromi járásban, a nyitrai kerületben, az Alsó-Csallóközben. A 2011-es népszámlálási adatok szerint négyszázhetvenhárman lakják – vagyis: lakták az összeírás időpontjában. Az önkormányzat mai adatai szerint a falu lélekszáma azóta már tíz fővel megfogyatkozott. Nyugodjanak békében!

S habár voltak történelmi átfedések Felső-Magyarországon a csehszlovák, illetve a szovjet területek között, területcserék, területátadások, a helységnév, vagyis a cselekmény helyszínének meghatározása ezzel nem áll gyakorlatilag semmilyen összefüggésben, ezért most nem is térek ki erre. Érdemes azonban még hozzáfűznünk a területátadások témájához, hogy persze – természetesen! – nem szeretjük Edvard Beneš cseh politikust, Csehszlovákia egykor volt második elnökét, elsősorban a hírhedt dekrétumai miatt és az ezekkel szoros összefüggésbe hozható külpolitikai tevékenysége okán sem, ami finoman szólva is igen hátrányos hatással volt Magyarországra, illetve a magyarság egészére, trianoni határoktól függetlenül. Kárpátalján járva, helyi pályatársakkal beszélgetve azonban – viccelődve ugyan, de – azt kellett megállapítanom, hogy nekik még eggyel több okuk is van arra, hogy ne kedveljék a cseh politikust: „Eladott bennünket Sztálinnak” – mondták többször is. Ez pedig már nagyon is képlékenyen reflektál a regény némely, a történelmi emlékezetet is érintő szociográfiai vonatkozására.

„Mintha Isten tenyerén ülnénk” – mondják a helyiek, ugyanis nagyon specifikusak s ezzel együtt is nagyon kedvezőek a kárpátaljai Beregszász földrajzi adottságai. A települést ugyanis hegyláncolat „karéjozza”, ami kiváló alkalmat ad számunkra, hogy leragadjunk még egy kicsit a földrajzi vonatkozásoknál. A várost oltalmába fogadó domborzati alakzatok között ugyanis itt sorakozik szépen, katonás rendben az Ardói-hegy, a Pöttöm, a Sárok- vagy más nevén Szúnyog-hegy, a Hágcsó- vagy Hosszú-hegy, a Kerek-hegy, a Nagy-hegy, a Virág-hegy és a Kis-hegy. Ahogy a he­lyiek mondják, ezek védik meg őket az északi és keleti irányból betörni kész hidegtől. Magam is felmérhettem már, milyen csodálatos ezeknek a természeti képződményeknek a látványa a Beregszász felé vezető országúton.

Ha hegyek, akkor pedig szőlőtáblák, azok között pedig dűlők.
Beregszász határában a mintegy húsz vagy talán annál is több ilyen dűlő egyikét nevezték Szilasnak.
Ugyanez a földrajzi név azonban, csak Kárpátalján, feltűnik még Badalónál, Halábornál, Izsnyéténél, Kisbégánynál, Kisdobronynál, Nagy­­ba­kosnál, Nagydobronynál, Sá­ros­oroszinál, Gödényházánál, Tisza­újhelynél, Tiszaújlaknál, Szalókánál és Tiszaágteleknél is. A név pedig több formában is előfordul az említett településeken, illetve azok környezetében: Szilas, Kis Szilas, Nagy Szilas, Kisszilas, Nagyszilas, Szilas szeg, Szilaslaja és Szilas áljo.

Bizony fát vágtak a hátukon

Történelmi tény, hogy a második világháború végén, a visszacsatolás rövid időszaka után bevonuló szovjet csapatok a felsorolt települések mindegyikéről elhurcolták a helyben talált, őshonos magyarságból a férfiakat, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva, úgynevezett „jóvátételi munkára”. S habár a regény cselekményét legegyértelműbben talán az egykori Szabolcs vármegyéhez tartozó Szalókával azonosíthatjuk, lényegében talán mindegy is, hogy az elősoroltak közül honnan indultak útnak Nagy Zoltán Mihály történetében a „szilasi” asszonyok. Felkeresni, hírt szerezni elhurcolt szeretteikről, szüleikről, férjeikről, fiaikról, testvéreikről, jegyeseikről.

A történet főszereplője, egyes szám első személyű elbeszélője, Tóth Eszter – Tóth Mihály asztalosmester hajadonleánya – azonban nemcsak az édesapját és két fivérét keresi a háromnaposnak mondott munkára elhurcolt emberek között, hanem a szerelmét is: „nem árultam petrezselymet a bálokon, kézről kézre adtak a fiúk, valahányszor a Rezes Matyi bandája ráhúzta, / amíg Székely Pista le nem kötött magának, lekötött, kerek esztendeje udvarolt már, mikor elvitték a férfiakkal, / három napra, / így mondták, / ha fát vágnak a hátamon, ennyit / akkor is kibírok, / mosolygott Pista az induláskor, / szekér vitte őket a városba, nótázva mentek el, / két hete, / az asszonyok közt gyalogolva eltűnődtem, / hol lehetnek, mit csinálhatnak, már haza kellett volna jönniük, / meglátom-e őket, a bátyámat, édesapámat, Pistának is tettem a hátikosárba eleséget, üveg bort, dohányt.”

Édesanyjának pedig volt is miért féltenie a főhőst, a regénynyitó vénasszonyos praktika ugyanis nem vált be, a szovjet férfiszemek koszos, ócska feketében is felismerték Tóth Eszter fia­talságát, s a lányt megerőszakolták. S hiába volt ő ezerszer is áldozat, Szilas, a falu többé – szajhaként, „katonakurvaként” – már nem fogadta be, ebből ered a regény címe: az erőszakból fogant fiúgyermeket nevezi a közeg a sátán fattyának, akinek ősz férfikoráig végigkíséri ez a megbélyegzés az életét.

Székely Pista, aki túlélte a „jóvátételi munkát”, hiába tartana ki szerelme, Tóth Eszter mellett, a család tiltja tőle, s így végül is Donbászba, Dom­bászba, a bányába menekül. A donbászi munka (a megnevezés különböző publikációkban, iratokban és dokumentumokban több változatban, névalakban is előfordul; a távirati iroda az elmúlt hetekben Donbasszként használta) ugyanis a kárpátaljai magyarság szóhasználatában földrajzi névként a sok-sok magyar és más tragédiát látott donyecki szénmedencét jelöli. A regény persze még hosszan elemezhető – nem véletlenül tartották méltónak szerzőjét a rangos József Attila-díjra –, annyi azonban mindenképp bizonyos, hogyha Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című trilógiája önmagában nem is, annak tanulmányozása, értelmezése és elemzése mindenképp rögzíti a szovjet, illetve a kárpátaljai társadalmi folyamatokat – azon belül pedig a kárpátaljai magyarság helyzetének, lelkületének alakulását –, a helyi magyarság sorsát, életmódját, hiszen mindezekből beépül számtalan kis elem Tóth Eszter végeérhetetlen, soha végig nem mondható, soha le nem zárható monológjába, monológfolyamába.
Az áldozatokat meggyászoljuk, emléküket tiszteljük és megőrizzük, de a tanulságok és tapasztalatok már csakis nekünk szólnak. Nekünk kell ugyanis képesnek – és megfelelően bölcsnek – lennünk ahhoz, hogy ezeket kamatostul jóra tudjuk váltani.