Belföld

„Osztályellenségnek születtem”

Szapáry György: Évtizedeken át próbáltuk külföldön életben tartani az 1956-os forradalom és szabadságharc lángját

Szapáry György, hazánk volt washingtoni nagykövete, a Magyar Nemzeti Bank elnöki főtanácsadója régi, főnemesi család sarja: fiatalemberként távozott 1956-ban Magyarországról, és elismert pénzügyi szakemberként tért vissza 1990-ben.

Szapáry György 20161027
„Felhívtuk a Nyugat figyelmét a szovjeturalomra és a kommunista diktatúrára” (Fotó: Nagy Balázs)

A nyilvánosságot kerülő közgazdász a lapunknak adott exkluzív interjúban részletesen kitér arra, mit is jelentett számára az ötvenes években az arisztokrata sors, milyen körülmények között hagyta el Magyarországot, és hogyan fogadták a menekülteket a Lajtán túl. Arról is beszél, miként ápolták évtizedeken át 1956 szellemiségét a kinti magyarok, és szerveztek ellenpropagandát a kommunista rezsimnek.

– Önéletrajzában az áll, hogy 1956-ban hagyta el Magyarországot. Menekülnie kellett?

– Osztályellenségnek születtem. A szüleimet 1950-ben koncepciós perben lecsukták, édesapám, Szapáry Gyula öt év, édesanyám, Hadik Etelka pedig tíz év börtönbüntetést kapott. De a betegségére tekintettel hat év után kiengedték. A család többi tagját kitelepítették Budapestről.

– Klasszikus arisztokrata sors?

– Mondanom sem kell, hogy az azokból a családokból származó gyerekeket, amelyek osztályellenségként voltak nyilvántartva, a kommunista rezsim üldözte, számos nehézségen estek át. Engem állami gimnáziumba nem vettek fel, a kitelepítés idején veszítettem is egy évet. Pannonhalmára kerültem, a bencésekhez, miután az egyházi iskolákban nem volt korlátozás arra nézve, kit vehetnek fel. Kizárt volt, hogy egyetemre kerüljek. Majd 1956. november 11-én az orosz katonák Pannonhalmára jöttek, házkutatást tartottak. Fegyvert kerestek a diákoknál, elvitték az igazgatót. Akkor úgy döntöttem, elhagyom a hazámat. Láttam, hogy leverték a forradalmat, és hogy számomra itt korlátozottak a lehetőségek, az egyetemre nem fognak felvenni. Innsbruckban fejeztem be a középiskolát, az egyetemi diplomámat már Belgiumban, Leuvenben szereztem.

– Visszatérve az ország elhagyására, hogyan lépte át a határt?

– Pannonhalmáról Győrig két osztálytársammal gyalog mentünk, utána Mosonmagyaróvárig fölültünk a vonatra, amely tele volt menekültekkel. Óvártól a csoportok elindultak Ausztria felé, de a szántókon, földeken, mert tudomásunkra jutott, hogy az úton már ott vannak az oroszok. Az őrtornyok még álltak, és a kerítés helye is megvolt, az aknákat már felvették, de mi nagyon óvatosan haladtunk, mondván, sohasem lehet tudni, nem felejtettek-e ott egyet-kettőt. Húszfős csoportban érkeztünk meg az osztrák oldalra, ahol is az egyik határőregységben összegyűjtöttek minket. Mielőtt Eisenstadtba, vagyis Kismartonba mentünk volna, a magyar határhoz közel fekvő Gols faluban, iskolában, szalmamatracon kaptunk szállást egy éjszakára. Eisenstadtban egy lelakott orosz kaszárnyában alakítottak ki a menekülteknek tábort, ez az épület a Monarchia alatt tiszti laktanya volt. Majd Bécsben a rokonoknál voltam egy ideig, onnan kerültem Innsbruckba.

– Miért éppen Belgiumot, Leuvent választotta?

– Mivel a pannonhalmi bencéseknél tanultam, sokat hallottam a leuveni katolikus egyetemről, az volt az elképzelésem, hogy ez lehet Európa egyik legjobb egyeteme. Párizsban élő nagynénémnek voltak ismerősei Belgiumban, így egy belga család befogadott. Nem laktam ugyan náluk, de a hétvégéket náluk töltöttem, így aztán hamar megtanultam franciául.

– Abban az időben a nyugati sajtó úgyszólván sztárolta az 1956-os eseményeket. Hősökként vagy menekültekként tekintettek a magyarokra?

– Menekültekként, és fantasztikus volt a fogadtatásunk. Mintegy kétszázezer magyar menekült érkezett 1956 november–decemberében Ausztriába, és az osztrákok nagyon kitettek magukért. A közös történelmi múlt mellett talán azért is, mert 1955-ig ők is megtapasztalhatták az orosz csapatok jelenlétét. A nyugat-európai országok különböző szervezetei, például a Vöröskereszt képviselői Bécsbe jöttek, hogy már ott regisztrálják azokat, akiket befogadtak.

– Milyen alapon döntöttek vagy dönthettek a magyar menekültek, hogy melyik országot választják?

– Különbözőképpen. Domináltak a családi, ismerősi kapcsolatok, vagy éppen az, hogy ki milyen nyelven beszélt. Sokan kívántak az Egyesült Államokba menni. Mivel Amerika akkor – mint most is – kvótarendszert alkalmazott a bevándorlók befogadására, az ottani kongresszusnak külön engedélyeznie kellett, hogy mintegy harmincötezer magyar menekült bevándorolhasson.

– Mások visszaemlékezései szerint Amerikába jutni akkoriban kisebbfajta procedúra volt, igaz ez?

– Akadtak olyanok, akik hat hónapot vagy még többet várakoztak az amerikai bevándorlási engedélyre, mert az Egyesült Államok hatóságai alapos vizsgálatot folytattak le minden egyes kérelem esetén. Tartottak attól, hogy kommunista ügynökök is kijuthatnak.

– Működtek már abban az időben is magyar migrációs szervezetek Nyugaton. Mennyire voltak hatékonyak?

– Kétségtelen, hogy nagyon sokan 1948–49-ben hagyták el az országot, és Nyugat-Európa különböző helyei­re vagy Észak-Amerikába emigráltak. Ők már létrehoztak emigrációs szervezeteket. Az 1956-os menekültek érkezésének hatására a régi szervezetek átalakultak, s teljesen új szervezetek jöttek létre.

– Melyik volt a legfontosabb mozgalom?

– Az 1956-ban Szegeden alapított Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Az ifjúsági szervezet vezetőinek egy része, tartva attól, hogy börtönbe vetik, Nyugatra menekült. Elég hamar sikerült külföldön is létrehozniuk a MEFESZ-t, amely kulcsszerepet töltött be abban a tekintetben, hogy továbbvitte 1956 szellemiségét. Minden egyetemen, ahol jelentős létszámban volt magyar egyetemista, létrejött egy MEFESZ-szervezet. Annak aztán volt egy országos elnöksége, általában abban a városban, ahol a legtöbb volt a magyar egyetemista. Jómagam a MEFESZ belga tagszövetségének elnöke voltam Leuvenben. Ezeknek a különböző országokban működő szervezeteknek volt egy nemzetközi csúcsszervük Genfben.

– Minden csoda három napig tart, hogyan lehetett 1956 szellemiségét fenntartani a hidegháború alatt?

– Nemzeti ünnepeinken mindig elmondtuk, hogy Magyarországon kommunista diktatúra és szovjeturalom van, s minden lehetséges alkalommal felhívtuk erre a nyugati társadalom figyelmét. Tevékenységünk aktív volt például a kommunista világifjúsági találkozókon, a VIT-eken, amikor nyugati országban tartották, mint például Bécsben és Helsinkiben. A hidegháború idején a kommunista tábor egyik propagandaeszközeként használták fel a rendezvényt. Mi ezeken a baloldali ifjúsági világtalálkozókon ellenpropagandát csináltunk. Az emigráció munkájának az is része volt, hogy az 1956-os mártírok emlékére szobrokat állítottak, utcákat, tereket neveztek el a világ különböző pontjain. Például az Egyesült Államokban Los Angelesben, Bostonban, Denverben és más városokban is található ötvenhatos emlékmű, s Washingtonban most avatták fel a „pesti srác” szobrát.

– Visszatérve a diákszövetségre, volt befolyásuk valamire?

– Pont azért voltunk hitelesek, mert fiatalok voltunk. A diákoknak nem volt múltjuk, amit bárki zokon vehetett volna. A két világháború között és a háború alatt vagy nem éltünk, vagy gyerekek voltunk. Tüntetéseket szerveztünk különböző városokban, például Nagy Imre kivégzésekor a magyar nagykövetség előtt demonstráltunk. S munkásságunk talán legfontosabb része volt megtartani a magyar öntudatot a fia­talokban. Tíz évig tartott ez a nyugati magyar diákmozgalom, utána megszűnt.

– Hogyhogy?

– Hát ez nagyon érdekes történet. Annyira fontosnak tartotta a magyar kommunista rendszer ezt a diákszövetséget, hogy próbálta bomlasztani. S hogyan bomlasztotta? Beszervezett embereket. Nem is akárkiket: az egyik elnökét és két munkatársát a genfi csúcsszervezetnek. Igaz, az utánpótlás is elapadt, ahogy az egyetemisták elvégezték tanulmányaikat, bár sokan továbbra is aktívak maradtak különböző emigránsszervezetekben.

– Felmérések készültek arról, hogy hatvan éve kik hagyták el az országot. Ön vont erről mérleget?

– Becslések szerint a magyarországi egyetemisták mintegy tíz százaléka emigrált, akik közül sokan nagyon sikeresek, még Nobel-díjasok is lettek. Rajtuk kívül az értelmiség egy jelentős része is távozott, valamint a jól szakképzett munkások is.

– Akik között nagyon sok arisztokrata is volt, csakúgy mint ön. Akkoriban tapasztalt antiarisztokrata érzelmeket?

– A kommunista rendszerben az arisztokratákat üldözték, megpróbálták lejáratni őket, ám a vádak igaztalanak voltak. Az emberek nagy része érzékelte ezt. Sőt, az emberek általában sokkal inkább segítőkészek voltak velünk, mint ellenségesek. Minket a kommunista rendszer üldözött, nem a magyar emberek.

– Hat évtized telt el a forradalom és a szabadságharc óta. Emlékszik még a számunkra oly dicsőséges eseményre a világ?

– Nézze, tudomásul kell venni, hogy a világ változik, átalakul. Az idősebb generációk még fel tudják idézni az ötvenhatos eseményeket, a fiatalabb korosztályokat pedig emlékeztetni kell arra, hogy mit tett Magyarország akkoriban. Amikor washingtoni nagykövet voltam, számos, az Egyesült Államokban működő magyar szervezetet felkerestem, és saját szememmel tapasztaltam, hogy mennyire aktívak 1956 szellemének ápolásában. A világ számos pontján léteznek magyar emigránsszervezetek, amelyek próbálják összefogni a világ magyarságát, s tevékenységükben kiemelt szerephez jut a forradalomra és a szabadságharcra emlékezés. Természetesen a magyar nagykövetségek is kiemelkedő szerepet töltenek be 1956 szellemének életben tartásában.

– Sikeres közgazdász volt Nyugaton: az Európai Gazdasági Közösség Bizottságánál dolgozott Brüsszelben, majd Washingtonba, az IMF-hez került. Miért tért vissza?

– Számomra sosem volt kérdés, hogy hazatérek, ha a kommunizmus megdől Magyarországon. Így aztán 1990 áprilisában, a választások második fordulójának napján tértem haza. Szerény eszközeimmel szerettem volna hozzájárulni Magyarország fejlődéséhez.