Most az értetlenség és a düh árad

Az egyetlen elem, ami nem fér az idilli képbe, a templomdomb tövében álló rom. Az oldala fakóvörös, ajtaja betonnal erősített, hogy be ne szakadjon. A tákolmányhoz – micsoda kontraszt – szépen karbantartott kavicsos ösvény kanyarog, oldalát ápolt növények keretezik – itt egy pár araszos kúszótuja, ott egy ember magasságú fa, a gyep nyírt és virít. Istálló lehetett hajdanán – de semmiképp a kis Jézus otthona. Ez leginkább onnan tudható, hogy a betérőt egy rendkívül élesen fogalmazott emléktábla figyelmezteti, ami körben nem látszik, az az emberi kapzsiság áldozata lett. Azaz aki eddig tájékozatlanul szemlélődött, hirtelen képbe kerül.

Magyarázatot lel a falon látható vörösség, a düledezés, a hiány.

A modern vállalkozás, az árválkodó földek és az aszfaltút két szélén pompázó díszpark helyén ugyanis alig több mint öt esztendeje még házak álltak. A fahíd sem az eredeti, betonból rótt elődjét 2010. október 4-én elsodorta a Magyar Alumínium-termelő Zrt. tározójából kiömlő egymillió köbméternyi mérgező, lúgos zagylé. Amin ma jár-kel a nép, az a szentesi honvédek keze munkáját dicséri.

A híd korlátjába emléktáblát építettek. Pados Zsolt neve szerepel ott – ő volt az, aki terepjárójával önként és mindenkit megelőzve indult a bajbajutottak segítségére. Nem sikerült, elragadta a szennyár – ennek ellenére hősiessége bárki számára példaadó lehet. Aki ismerte, csak jót mond róla. Kolontár egyébként drágán fizetett, kilenc polgára veszett oda a katasztrófában. Persze, igaz ugyan, hogy Devecserben több ház dőlt össze, de az anyagi értékeket soha nem szabad a személyi veszteségekhez mérni.

Felháborító és elkeserítő ítélet

Veszprémben voltunk meglátogatni egy régi munkatársamat, hála istennek, mert különben az unokával együtt visz magával a lé – emlékszik vissza a szörnyűség órájára Schlemmer Mária. A kolontári hölgy testközelből ismeri a Mal-nál uralkodó viszonyokat, hiszen huszonhat évet húzott le a vállalatnál. Mint mondja, teljességgel igazságtalannak tartja, hogy a veszprémi bíróság nem talált felelőst. Szavaiból kiderül, anyósáéknak is arra feküdt a földje, ám azt a tározó felhúzásakor kisajátították. „A fiam németben dolgozott, minden pénzét hazahozta, gyönyörűen berendezték az egész lakást – s az egész egy pillanat alatt semmivé lett” – mondja búcsúzóul. Alsókarja meztelen, rajta foltok – „a lúg nyoma, ez nem múlik el soha” – felel fel sem tett kérdésünkre.

„Felháborodva fogadtam a híreket, agyrém, hogy felmentették a bűnösöket” – hangoztatja Lajos Gyula. Felidézi, még élénken emlékszik rá, a kilencvenes években falugyűlést tartottak, ahol a cég képviselői azt ígérték, a lerakókat beborítják s ötven méter szélességben erdőt telepítenek köréjük. Az eredmény – tán mondanunk sem kell – a nesze semmi, fogd meg jól kategóriájába illik. Szűcs Ferenc szintén értetlenkedik. Neki az egyik legnagyobb szívfájdalma egyébként máig az, hogy miért lakoltatták ki otthonából őt és beteg feleségét. Ketten egy bakonyi faluban, Úrkúton leltek ideiglenes lakást, de már másnap engedélyt kértek és kaptak a polgármestertől a visszatérésre.

Felháborító és elkeserítő egyben az ítélet – mondja érdeklődésünkre Tili Károly. Kolontár polgármestere Ferenczi Gábor devecseri és Marton Zsolt somlóvásárhelyi kollégájával egyetemben mára tüntetést szervezett a Veszprémi Törvényszék épülete elé. Tili Károly nyomatékkal aláhúzza, nem csak a saját véleménye, hogy az, ami történt, semmiképpen nem illethető a természeti katasztrófa jelzővel. Szerinte a levegőben lógott a felmentő határozat, miután az utolsó szó jogán sem találták bűnösnek magukat az érintettek.

Tüntetésre készülve

„Nem törődünk bele, egy új eljárásban ki kell deríteni, ki a felelős – hangoztatja. Hozzáteszi: – Ha most megölök egy kutyát, akkor két évet is a nyakamba sózhatnak, itt pedig tíz ember hunyt el, s akkor az összeomlott házakról, áttételes károkról nem is ejtettünk szót. Az összes veszteség szörnyű, kár ezt ragozni” – közli búcsúzóul.

Véber Istvánné 1969-ben kezdett dolgozni az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó Vállalatnál. Sorsa úgy alakult, hogy a nyolcvanas évek közepén elkerült onnan, de 2006-ban visszatért. Az ő tanúsága borítékolhatóan többet ér, mint húsz, zsírosan megfizetett szakértőé, lévén saját szemével láthatta, az üzem területén a szó legszorosabb értelmében semmi nem módosult: ugyanaz a műanyag padló, székek, öltözőszekrények fogadták, mint amelyektől 1986-ban elköszönt. „Még a kerítést is ugyanott láttam eltörve, lyukasnak, azt sem javították ki” – fogalmazott. Meggyőződése, az a főbűnös, aki a kazettát ide tervezte, s bátran mellé lehetne ültetni azt, aki áldását adta a „beletermelésre”. Utóbbi szakkifejezés az árasztást-feltöltést takarja.

Nem mérhető károk

Ha valaki felüti az iszapkatasztrófa képletes nagykönyvét, szabatos értékeket találhat téglákról, beton- és aszfaltutakról, ezer köbméterre rúgó kövekről, betonról, villanyvezetékről, fuvarokról s ki tudja, még mi mindenről. A számla jelen tudásunk szerint negyvenmilliárd forintnál áll meg – de ebben nincs benne egyetlen elpusztult hal, rák, kagyló, lébe fulladt mezei vad, madár, rágcsáló, kisemlős, befulladt ártéri fa, bokor.

Hiányzik a sorok közül Kovács Lajos öt mázsa fája, Nagy Elek tíz, nemrég ültetett diócsemetéje, „mindenki” Mariskájának tíz lúdja, negyven csibéje, Szabó Imre három vágásérett hízója és Horváth Tiborné kétmilliója is. Utóbbi úgy jön ki, hogy az amúgy zagylémentes devecseri, dombtetei ingatlanának ára ennyit esett november 4-én egy perc alatt. S ez a mutató azóta is stabilan ott áll, el nem mozdulna a világ minden kincséért sem. Horváthné egyébként nem szeretne elmenni innen, „csak negyven esztendeje” lakik itt. Az asszony határozottan elítéli a bíróságot – szerinte az áldozatokat arcul csapták, s az külön megalázó, hogy az igazságszolgáltatás még a látszatra sem adott, s nyíltan beleköpött a társadalom szemébe azzal, hogy a bűnösöket hazudta ártatlannak.

„Nem akarjuk mi a bíróságot semmire sem kényszeríteni, de egyértelműen jelezni szeretnénk a számára a lakosság tömör és megvető véleményét” – mondja Ferenczi Gábor, Devecser polgármestere. Számításai szerint az emberi és tudott anyagi károk mellé írva a nem mérhető veszteséget, száz-százhúsz milliárd forint lehet az iszapkatasztrófa teljes negatív szaldója. Ebben olyanok is benne foglaltatnak, mint a Horváth házaspár lúgtól lemart bőre vagy a borzalmakat átélt szülőktől a gyermekekre öröklődő a lelki defektusok. Ferenczi Gábor szerint rémisztő, hogy a jó politikai vagy gazdasági kapcsolatokkal rendelkező emberek – kezdve a Postabank-vezéren át egészen a rendőrgyilkos celebig – büntetlenül megúszhatják, míg a kisembert minden apróságért elmeszelik. A városvezető szkeptikus, szerinte másodfokon sem lehet sok jót várni, pedig az erkölcsi kártérítést még mindig várják a lakosok.

Devecser lapályos, szinte teljesen elpusztult részén ma közpark fekszik. Itt anno tizenkilenc utcában lüktetett az élet. Azt, hogy melyik közterület milyen irányban feküdt, a térség közepén álló oszlopra szerelt táblák mutatják. Ember sehol, hideg szél fúj, az égen szürke fellegek rohannak a Bakony csúcsai felé. Amott, a patak oldalában egykor ház állt. A gazda 2010-ben azt mondta, a bíróság idővel akár ártatlannak is nyilváníthatja ennek a szörnyűségnek a felelőseit, de a nemzet attól még tudni fogja, hogy kinek „köszönhető” ez az agyrém. S ha ez megvan, akkor a nevük oda kerül, ahová való – azaz a magyar történelem szemétdombjára. S ez ellen semmiféle bíróság nem léphet fel soha.

Immár az emberek azt is tudják, hogy kiket lehet nyugodt szívvel melléjük tenni.