„Intellektuális apostolkodás”

–  A kommunizmus áldozatainak emléknapjához kapcsolódik a Hit Pajzsa kitüntetés, amelynek a díjátadóján szóba került Mindszenty József is. Mit szól ahhoz, hogy hamarosan boldoggá avathatják?

–  Sokat írtam Mindszenty bíborosról, Zalaegerszegen abba a gimnáziumba jártam, ahol ő plébánosként hittant tanított. Amikor a Boldogasszony-évben visszatért, minket, diákokat az ünnepi mise alatt kivezényeltek a sportpályára, hogy ne legyünk ott a hercegprímás beszédén, de én elszöktem, így mégis ott lehettem. Minthogy 1947–48-ban ő megmozgatta az országot, a koncepciós per már készen volt 1947 végére. Az elítélését kérő ívet sokan nem írtuk alá Zalaegerszegen. Örülök neki, hogy egyenesbe kerül végre az ügy.

–  Hogyan élte meg a jezsuita rend ezt az időszakot?

–  A magyar jezsuiták közül 1945 és 1965 között hatvankét személy került börtönbe vagy koncentrációs táborba, volt, hogy egymás után három provinciálisunkat tartóztatták le. Számomra különösen fontos közülük Pálos Antal atya.

–  Miért?

–  Azért, mert két élmény indított el a jezsuita hivatás útján: Pálos Antal személye mellett Kaszap István életrajza. Pálos Antallal később is tartottam a kapcsolatot: 1949–50-ben azért tanulhattam Pécsett, mert ő az államosított Pius Gimnázium volt jezsuita tanáraival a rendházban, amelynek elöljárója lett, megszervezte az Ignáciánumot. Nyolcadik osztályosként itt írtam az első verseimet is, amelyekről Harsányi Lajos és Tűz Tamás elismerően szólt. Pálos Antalt letartóztatták az 1950-es évek első felében, az volt a „bűne”, hogy mint provinciális a feloszlatás ellenére titokban novíciusokat képzett. Vallatáskor kikényszerítettek belőle néhány nevet, köztük az enyémet is, engem pedig ettől fogva folyamatosan megfigyeltek, különösen külföldi éveim során, Párizsban és Rómában. Mostanra az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából több kötegnyi rólam szóló jelentést kaptam meg... A megfigyelőim Tengler Georg néven emlegettek.

–  Hogyan lett végül jezsuita?

–  Egerben és Szombathelyen voltam szeminarista a pécsi időszak után. Szombathelyen az 1951–52-es tanévben évfolyamtársa voltam Brenner Jancsinak és Seregély Istvánnak is. Vele éppen tavaly május elsején, Brenner Jancsi boldoggá avatásán találkoztam legutóbb, akkor még nem tudtam, hogy valójában utoljára. Szombathely után Zalaegerszegen a ruhagyárban dolgoztam, majd 1953-ban felkerültem Budapestre, itt lettem hivatalosan is novícius, közben francia–magyar szakos hallgató előbb az Idegen Nyelvek Főiskoláján, majd az ELTE-n. Negyedéves voltam 1956-ban.

–  Ekkor került Rómába?

–  Nem, a forradalom után még csak Ausztriába, onnan Belgiumba, majd Párizsba, végül Rómába, huszonöt évet töltöttem a Vatikáni Rádiónál. Erre mintha a kezdettől predesztinálva lettem volna. Kálócfán születtem, Zalában, pár száz méterre a borostyánúttól, és szinte napra pontosan egyidős vagyok a Vatikáni Rádióval. 1956-ban részt vettem a tüntetéseken, majd a forradalom leverése után, november végén néhány rendtársammal kalandos úton Ausztriába szöktünk. Itt tettem le az első fogadalmamat 1957 nyarán, és innen kerültem Leuvenbe, ahol a vallon jezsuitáknál befejeztem a teológiai és filozófiai tanulmányaimat. Nem sokkal később belga állampolgárságot is kaptam – most is kettős állampolgár vagyok –, és a második vatikáni zsinat befejezésekor költöztem Párizsba, hogy ledoktoráljak teológiából.

–  Akkor hogyan is lett Párizs helyett Róma?

–  Barátom, a fiatal jezsuita Szabó János, aki Orbán Miklósnak segített a magyar tagozatnál, egy balesetben tragikus hirtelenséggel meghalt. A magyar tagozatnak segítségre volt szüksége, ezért 1965 júniusában egy hónapra Rómába mentem. Orbán Miklós olyan elégedett volt velem, hogy kérésére a belga és a magyar provinciális megegyezett arról, hogy a doktori védésem után Rómába költözhessek. 1966 decemberében megvédtem a doktorátusomat Párizsban, karácsonyra már Rómában voltam. Ideiglenesen mentem, de huszonöt év lett belőle. A zsinat utáni időszak hatalmas pezsgéssel járt, amiből talán itthon alig érzékeltek valamit, én viszont mindennap „hazajöttem” az éter hullámain, később belga útlevéllel személyesen is. A papság így hallhatta tőlem a híreket, a zsinati dokumentumok ismertetését. Jelentős könyvakciót fejtettünk ki rádiós munkatársaimmal, főleg Nagy Ferenc rendtársammal. Számos alkalommal, amikor magyar politikai vezetők látogattak a Vatikánba, a pápák tolmácsa voltam. Tapasztalataimat megírtam az Ostpolitikról szóló könyvemben. Így következtettem: a diplomácia egyháza megfeledkezett a vértanúk egyházáról. Meg­győződésem, hogy Rómából akkor én sokszor többet tehettem a magyar egyházért, mint azok, akik itthon maradtak, de a tevékenységüket korlátozták.

–  Mekkora volt a kontraszt itthon a Nyugathoz képest?

–  A vatikáni rádiós évek alatti ingázással kialakult egy erős kapcsolatom a magyar értelmiséggel. Látogattam hetente Triznya Matyi és Szőnyi Zsuzsa, a festőművész lánya „irodalmi szalonját”, az úgynevezett „Triznya-kocsmát”. Interjúkat készítettem Rónay Györggyel, Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral, jól ismertem Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatót is, és még sorolhatnám. A magyar értelmiség krémjét tudhattam a barátomnak, és ezekre az alapokra lehetett építeni, amikor 1992-ben hazaköltöztem, és az új jezsuita kulturális és világnézeti folyóirat főszerkesztője lettem Budapesten. Főmunkatársam ekkor is Nagy Ferenc lett. Közben tanítottam előbb a Pázmányon, aztán az Apor Vilmos Főiskolán, de volt kurzusom szeminaristáknak Szegeden és Veszprémben is. Hatalmas szellemi pezsgés volt ezekben az években. Jártam az országot és előadásokat tartottam. Pázmányról és Prohászka életművéről monográfiákat tettem közzé „Isten nagyobb dicsőségére!” – Szent Ignác atyánk mondása szerint. Persze közben örültem a saját sikereimnek is, mert hiszen így az intellektuális apostolságomnak nagyobb hatóereje lehetett.

–  Milyen útravalót hozott magával a külföldön töltött évtizedekből?

–  Mélyen megmaradt bennem, amikor az ezredfordulón Szent II. János Pál a Colosseumban tartott nagypénteki keresztúton azt mondta, hogy össze kell gyűjteni a 20. századi vértanúk aktáit, mert lehet, hogy több vértanú van napjainkban, mint a kereszténység első háromszáz évé­ben. Ezt a kijelentést később Ferenc pápa is megismételte. Szükséges az emlékezés! Egyrészt  hogy fejet hajtsunk azok előtt, akik Krisztusért szenvedtek, életüket áldozták, másrészt pedig azért, hogy példájuk nyomán hűséget és helytállást tanuljunk.

–  Mire lenne ma szükség?

–  Apologetikára. Terjed az ateizmus, támadják az egyházat. Az Istent kereső, jó szándékú emberekkel párbeszédet kell kezdeni, a rendszerekkel azonban nem lehet dialógust folytatni, azok ellen harc kell, küzdelem kell. Életem során visszatérő feladatom volt, hogy az emberekkel kapcsolatot és párbeszédet keressek, akár a rádión át, akár a könyveken át, akár személyesen. Eközben azonban folyamatosan világos volt, hogy kellenek fegyverek is, de szellemi fegyverek. A Jézus Társasága ilyen szempontból könnyű helyzetben van, hiszen Szent Ignác a hit terjesztésére és védelmére alapította a rendet, és ez ma is változatlan. Az intellektuális apostolkodást tartom az egyik legfontosabb feladatunknak.

–  Milyen szellemi élményekre támaszkodott eddig?

–  Sokat olvastam Henri de Lubac francia jezsuita teológusnak az Isten útjain című könyvét, később Párizsban pedig személyesen is megismertem a szerzőt. De Lubac írt többek között az ateista humanizmus drámájáról is, amelyben kimutatta, hogy az a humanizmus, amely tagadja az Istent, ha következetes, embertelenné válik. Magyarul Isten nélkül nem lehet humanizmusban gondolkodni, igazságos társadalmat építeni. Lubac az „új teológia” vezető egyénisége volt. Róma egy ideig modernizmussal gyanúsította, de XII. Pius utódai már meghívták a második vatikáni zsinatra, élete végén bíborossá kreálták. Rengeteget tanultam tőle. Életművét feldolgoztam egy monográfiában.

–  Számos könyvet írt, versek tekintetében több kötetnél jár, mint a 20. század legnagyobb magyar papköltőjeként számon tartott Sík Sándor. Mit tart kiemelkedőnek a saját eddigi életművéből?

–  Ha már Sík Sándort említette, elmondom az első „találkozásomat” vele. Zalaegeszegen Pálos Antal könyveket küldött a jezsuita rendről, köztük Sík Sándor Pázmányát. Ennek alapján egy dolgozatot írtam a katolikus megújulás vezéralakjáról, és felolvastam az önképzőkörben. Ma is megvan ez a kockás füzetem. Miután Rómában és itthon évtizedekig foglalkoztam Pázmány életművével, és két monográfiát is közzétettem a teológiájáról, ma sem szégyellem ezt a diákkori dolgozatot. Aztán később, amikor Prohászka életművével meg költők-írók istenkeresésével foglalkoztam, örömmel és haszonnal olvastam Sík Sándor Gárdonyi, Ady, Prohászka című könyvét is, továbbá Esztétikáját. A Stella üdülőből üzenetet vittem le hozzá Mátraszentimrére 1955 nyarán, ott találkoztam vele, beszélgettünk egy keveset. Nem mondtam meg, hogy jezsuita egyetemista vagyok. A versei kevésbé hatottak rám, de azt kell elismernünk, amit a katolikus kultúráért tett már a zsinat előtti időszakban könyveivel, imakönyvével, majd a kommunista időszakban a Vigilia szerkesztésével.

–  Huszonöt év rádiózás után milyennek látja a mai médiát?

–  Nincs túl jó véleményem. Minden pártos lett, legyen szó egyházi vagy világi médiáról, nem tudnak elfogulatlanul beszélni. Tudom, hogy nincs objektív történetírás, de bizonyos objektivitásra azért mégiscsak kellene törekedni. A helyzetet tovább rontja, hogy olyan gyors az információáramlás, hogy gyakran elmarad a források verifikálása. Szükség lenne egy olyan komoly, katolikus világnézeti lapra, amely nemcsak tudósít, pápai megnyilatkozásokat vagy homíliákat fordít és tesz közzé, hanem kommentárokat, jegyzeteket is ír, figyeli és kiértékeli nemcsak a magyar helyzetet, hanem a világ helyzetét is, hitbeli és erkölcsi támpontokat ad keresztényeknek a helyes döntéshez és cselekvéshez.