Illyés Gyula tárgyilagosan eszelős verse

Sokan őrzik még ma is az 1956. november 2-i Irodalmi Újságot, amelyben publikált többek között Németh László, Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Füst Milán, a versek sorában Fodor József, Kassák Lajos, Benjámin László és Jobbágy Károly gondola­tait olvashattuk. Illyés Gyulának is itt jelent meg az Egy mondat a zsarnokságról című költeménye. Alatta zárójelben az 1956-os évszám volt olvasható.

„Ma már köztudott, hogy Illyés a verset 1950-ben írta. Mit tudunk a keletkezéséről és arról, hogyan került az Irodalmi Újság forradalmi számába?” – kérdeztem az író lányától, Illyés Máriától. „Van néhány tárgyi bizonyíték a kezünkben” – kezdte a visszaemlékezést Illyés Mária. – A vers autográf kézirata Szabó Lőrinc hagyatékában maradt fenn, amelynek másolatát Szabó Lőrinc fia már apám halála után, de még anyám életében elküldte nekünk. Ez a vers rövidebb változata, amely kisebb módosításokkal megjelent az Irodalmi Újságban is, és amelyet apám később, 1966-ban lemezre mondott Washingtonban, ahol bekerült a Library of Congress gyűjteményébe. Mivel azonban a felvétel nem sikerült elég jól, a kiadó, Csicsery-Rónay István megkérte apámat, hogy még egyszer mondja el a verset. Ez utóbbi felvétel 1971-ben készült el Dublinban. Van egy gépirata is a versnek a hagyatékunkban, ez egy hosszabb változat, autográf javításokkal, amelyet apám 1967-ben egy kétnyelvű, horvát–magyar antológiának, illetve Enver Colakovic fordítónak adott át. A fentieken kívül, kisebb papírokon megmaradt a birtokunkban néhány, ceruzával írott vázlata is a versnek. Utóbbiaknak az az érdekessége, hogy apám az elejére odaírta, hogy: »Petőfi emlékezete 1949«. De az is ott áll, hogy az »ifjú:« Tehát az ifjú nyilván azt mondja… – és utána következik a vers: »Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van…«”

Illyés Mária szerint édesapja 1949-ben kezdett el foglalkozni a vers gondolatával, erre utalnak az otthoni, ceruzás vázlatok. A költő történelmi kontextusba, Petőfi szájába akarta adni a mondanivalót, visszaemlékezni a szabadságharcra, de a vers írása közben rögtön érezte, hogy nem követheti az eredeti szándékát, mert a gondolatok annyira a mának szólnak. Arra is rájött, hogy kiadni sem lehet, sőt otthon tárolni sem tanácsos.

„Anyám elmondta – folytatta Illyés Mária –, hogy akkor ők eldöntötték: megtanulják a verset, és eldugják a kéziratot. Így is történt. Anyám is megtanulta, és neki ragyogó emlékezete volt. De hogy a vers hosszabb formájában 1950–51-ben még megvolt, erre bizonyság Bibó István tihanyi látogatása, akinek felolvasta apám a költeményt. Bibó kitűnő versnek tartotta, csak egy kicsit hosszúnak.”

Aztán eljött 1956. Illyés Gyula és felesége október 23-án Szabó Lőrinc, Klára asszony és Kis Klára társaságában Miskolcra indult, ahol Szabó Lőrinc költői estjét Illyés vezette be. Az esemény rendkívül fontos volt Szabó Lőrinc számára, akit hosszú ideig félreállítottak, és az sem volt véletlen, hogy Illyés Gyula mondta a bevezetőt. A költői est nagy siker volt, a terv szerint másnap Sárospatakra mentek volna, Illyés költői estjére, amelyet viszont Szabó Lőrinc vezetett volna be. A két család nagyon közeli barátságban volt, érthető, hogy közösen tervezték meg az előadásokat. De már a miskolci vacsora közben tájékoztatták Illyés Gyulát arról, hogy forradalom van Budapesten, és a rádiónál lőnek, így aztán a sárospataki útból nem lett semmi. Felesége másnap talált egy vonatot, amellyel feljött Budapestre, mert féltette a lányát, aki a fővárosban maradt. Illyés Gyula és Szabó Lőrinc azonban még Miskolcon időzött, s csak néhány nappal később egy autóval érkeztek vissza a fővárosba. A Ligetben, a Vajdahunyad várában csöppentek bele a Petőfi Párt néven újjáéledt Parasztpárt alakuló gyűlésébe.

„Domokos Mátyás feltételezése az volt, hogy amikor apám meghallotta Miskolcon a forradalom hírét, vélhetően elkezdte emlékezetből leírni az Egy mondatot, és betette a verset az ünneplőkabátjának a zsebébe. Ebben a kabátban érkezett meg a Ligetbe, amikor az Irodalmi Újság egyik munkatársa kéziratot kért tőle.”

Domokos írta le, hogy: „Ő szabadkozott, hogy nincsen kézirata, csak otthon, a küldönc azt mondta, arra már nincs idő, mert lapzárta van, sőt: lapzárta után vannak, s végső tromfként kivágta, hogy »Németh már ötöt adott«.”

„Erre ott, emlékezetből leírtam a verset – mondotta Illyés Gyula. – Talán ezért terjedt el, mivel ezt sokan látták, hogy akkor írtam a verset. (Flóra asszony [és Domokos Mátyás – I. M. megjegyzése] viszont lehetségesnek tartja, hogy Illyés már Miskolcon elkezdte emlékezetből leírni a verset, s talán látták is néhányan a banketten részt vett helyi írók, költők közül, majd mivel a kabátja zsebében maradt a kézirat, ezt fejezhette be a parasztpárti alakuló gyűlés után a Vajdahunyad várában.) A nagy siet­ségben ki is felejtettem belőle négy versszakot, de azóta pótoltam.”

„Miután apám a forradalom napjaiban gyakran együtt volt Szabó Lőrinccel, feltételezem – bár erre semmilyen bizonyítékom nincs –, hogy a szóban forgó kéziratot odaadta költőbarátjának – emlékezett Illyés Mária. – Így az ő hagyatékában maradt fönn. Csak 1992-ben értesültünk a létezéséről, amikor apámnak egy kiállítást szerveztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és nyilván Lócitól is kértek anyagot. Ekkor kaptunk egy másolatot belőle. A hosszabb változat – mint említettem – akkor jött elő, amikor a horvátországi kötet Zágrábban készült.”

„Az Irodalmi Újságban megjelent versnek volt-e később valamilyen következménye?” – kérdeztem Illyés Máriát. „Csak azt tudom, hogy a vers hosszú ideig tiltólistán volt, apámat megvádolták azzal, hogy a forradalom alatt írta, s ez őt nagyon bántotta. Nemcsak a vers miatt, hanem a forradalom alatti magatartása miatt is nagyon sok kellemetlenség érte, és lényegében anatéma alatt volt, nem publikálhatott, 1961-ben jelent meg először írása, de még utána is jó néhány évbe telt, amíg valamilyen elismerést kapott. Azokból a kötetekből, amelyeket válogatásra beadott, kihagytak verseket, több módon megalázták. Színdarabot kértek tőle, az­után elutasították, nem mondták meg neki az igazat, szóval olyan helyzetbe sodródott, hogy nem lehetett tudni, a megalázásnak lesz-e folytatása, hiszen a barátai közül Déry Tibor vagy Zelk Zoltán börtönben volt.”

S vajon mikor jelenhetett meg az Egy mondat a zsarnokságról nyomtatásban Magyarországon?
„Apám halála után, 1984-ben – mondta az író lánya. – Szamizdatban addig is terjesztették, sőt 1966-ban a Magyar Helikonnál felmerült, hogy a Hét évszázad magyar versantológiába betennék a verset, és Domokos Mátyást bízták meg azzal, beszéljen apámmal: engedélyezi-e? Domokos visszaemlékezésében benne van apám egész egyénisége.”

„Nem! – válaszolta szikrázó haraggal Illyés – írta Domokos. – A dolgozószobájának a Dunára néző ablakában hallgatta végig mondókámat, nekem háttal állva, s nézte a Dunát, s csak akkor fordult vissza, amikor befejeztem. Szinte robbant a visszanyelt indulattól. – Kérlek, mondd meg az illetékeseknek, hogy engem mélyebben megsértettek és megaláztak annál, mégpedig költői és emberi becsületemben, amiben megrágalmaztak azzal, hogy opportunista fráterként 1956 októberében gyorsan megírtam ezt a verset, de antedatáltam, hogysem ily módon megpróbáljam egy antológiába suttyomban visszacsempészni, s ezáltal elismerjem tulajdonképpen a rágalmak valódiságát! Nem vezetek naplót, nem készítek feljegyzéseket, de Illyésnek ez az indulattól szikrázó körmondata – dühmondata – belém égetődött, mint egy ostorcsapás.”
„Illyés Gyula összes verseinek függeléke 1984-ben jelent meg, és ezek a versek, amelyek nem szerepeltek korábbi kötetekben, csak itt-ott folyóiratokban – mondta Illyés Mária –, és anyám belegyezett a közlésébe.”
Több helyütt olvasható a vers elemzése, üzenete, amely egy beteg korról állít ki szörnyű diagnózist. Csoóri Sándor írta 1986-ban: „Végre kötetben, hivatalosan is megjelent Illyés bűnös, nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Harmincöt éves számkivetettség után. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi versből nem csap át ránk, mint ebből.”

Ez a máig ható nagy vers keletkezésének, mártíromságának és mennybe menetelének története.