Belföld

Hűen megőrizték a forradalom szellemiségét Pannonhalmán

Öt évtized után köszönték meg a kizárt diákoknak és tanároknak a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított helytállást

A magyar 1956 októberének emlékét a legkeményebb kádári megtorlás sem tudta kiirtani. Különösen a diákságban éltek tovább a forradalmi események – annak ellenére, hogy számolni kellett a következményekkel. Írásunk arról szól, hogyan emlékeztek meg a forradalom ötödik évfordulójáról Pannonhalmán, és hogyan alakította ez a résztvevők további életpályáját.

tabló 20151022
A fél évszázados érettségi találkozón adták át a meghurcolt tanárokkal és diákokkal kiegészített új tablót (Forrás: Domnanovich Ábel)

Ahogy korábban minden évben, 1961. október 23-án is a Pannonhalmi Bencés Gimnázium III/a osztályának diák­jai Karsai Géza magyar–történelem szakos tanár óráján a Himnusz eléneklésével, imádsággal emlékeztek meg az 1956-os forradalom áldozatairól. Az Állami Egyházügyi Hivatal vizsgálatot folytatott az ügyben (1962. március 8–10. között a gimnáziumban), az igazgatót, Vályi Hugót leváltották – helyette Monsberger Ulrik lett az igazgató –, két szerzetestanárnak (Domnanovich Ábel, Szabó Zerind) két évre el kellett hagynia a bencés rendet, a történelemtanárt, Karsai Gézát nyugdíjazták. Szabó Péter és Cserháti Károly III/a osztályos tanulókat az ország összes katolikus középiskolájából kizárták. Az eseményeket részletesen és alaposan Soós Viktor Attila egyháztörténész dolgozta fel az Örökség és küldetés című tanulmánykötetben.

A két kizárt diák közül Szabó Péter Szentmihályi Szabó Péter néven író és diplomata lett, 2014-ben hunyt el. Ő fordította le Aldous Huxley Szép új világát magyarra, nagy szerepe volt a sci-fi irodalom hazai népszerűsítésében is, írt történelmi regényeket is (többek között: Édua és Kun László, Kapisztrán és Hunyadi). Antall József és Boross Péter kormányában a Külügyminisztérium sajtófőnökeként dolgozott, a Hungarian Observer főszerkesztője volt. Egyebek mellett a Magyar Hírlapban és a Magyar Fórumban is rendszeresen publikált.

Keveset tudunk azonban a szintén a kádári megtorlás diákáldozatává vált társáról, Cserháti Károlyról. Az 1956-os forradalom ötvenkilencedik évfordulója kapcsán Cserháti Károllyal beszélgettünk az egykori eseményekről és hatásáról életútjára. Domnanovich Ábel egykori szerzetes-tanártól pedig eddig nem publikált dokumentumokat kaptunk az évfordulóra.

Cserháti Károly elmondta: „1961. október 23-án ünneplőbe öltöztünk, és megkértük a tanárainkat, tartsanak megemlékezést a forradalom évfordulójára. A tanáraim közül nagyon szerettem Domnanovich Ábelt és Pajtai Orost is. Utána jó sok idő eltelt, így bennünket váratlanul ért 1962 tavaszán a vizsgálat. Az Állami Egyházügyi Hivatal emberei jöttek, egyéni kihallgatások voltak, majd csoportos is. Én úgy emlékszem, hogy májusban – akkorra már a tanárokat elküldték – a diákokra szűkült a kör. Péter volt a legjobb tanuló az osztályban, irányító szerepű, nagyon jó fejű, okos srác. Harmadikos diákként az első tízbe bekerült az országos középiskolai tanulmányi versenyen magyar irodalomból egy Radnóti Miklósról írt dolgozatával, ez azt jelentette, hogy felvételi nélkül felvették volna a Bölcsészettudományi Karra. Péter végül esti tagozaton érettségizhetett le, utána mehetett magyar–angol szakra a Bölcsészettudományi Karra. Ő volt a szellemi kiötlője a megemlékezésnek. Én azon a héten hetes voltam, én kértem meg a tanárainkat a megemlékezésre. Másrészt volt nálunk egy diákönkormányzat. Ez egy úgynevezett duxrendszer volt. Negyvenen indultunk a választáson, nyolcfős csoportokban. A diákoknak kellett megválasztani, ki vezesse a csoportot, ki legyen a duxuk. Én lettem az egyik csoport vezetője, engem választottak meg a legtöbb szavazattal, nagyon büszke voltam erre.

A tanárokat azonnal elbocsátották, bennünket a bencés atyákból álló bizottság ítélt el. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a vizsgálat addig húzódott-halasztódott, hogy be tudtuk fejezni a harmadik osztályt. Az év utolsó óráján hozták be a végzést, hogy engem és Pétert határozatlan időre kizártak az ország összes katolikus középiskolájából, később ezt kiterjesztették az ország összes középiskolájára. Hazamentem Bodajkra nyári szünetre, és édesanyámmal bementünk Székesfehérvárra, a tanács művelődési osztályára, ott érdeklődtünk a lehetőségekről. Ott sikerült egy olyan ügyintézőhöz kerülni, aki épp akkor tért haza Moszkvából, és meg is mondta, hogy mindent el fog követni, hogy engem sehova ne vegyenek fel. Utána sikerült kapcsolatot találnunk egy Veszprém megyei művelődési osztályvezető-helyettessel. Ő édesapám – aki orvos volt – középiskolás osztálytársának volt az öccse. Ő elintézte, hogy vegyenek engem fel a várpalotai Thury György Gimná­ziumba, de az volt a kikötés, hogy csak magántanulóként folytathatom a tanulmányaimat. Augusztus 15-én késő este azonban jött egy telefon, hogy jelenjek meg a bodajki rendőrőrsön. Ott két nyomozótiszt várt, akik azt mondták, nem járhatok Várpalotára a gimnáziumba, menjek dolgozni, de ez sem volt egyszerű. Akkor egy unokabátyám, akinek az édesapját kuláknak minősítették és őt az egyetemről kizárták, a fehérvári Colorit Gyárba próbált beprotezsálni, sikertelenül. Édesapám révén kórházban is próbálkoztunk, eredménytelenül.

Végül ugyancsak édesapám ismerőse, Balinkabánya üzemvezetője behívatott, leszidott, mit tettem, de végül felvett. Ott szerencsém volt, hogy nem voltam még tizennyolc éves, így nem küldhettek le föld alatti munkára, mivel szakirányú végzettségem nem volt, nem jártam vájáriskolába. Külszíni rakodómunkás és raktári segédmunkás lettem. Ott egy jó társaságba kerültem, a kollegáim korrekt módon viselkedtek velem. Persze arra jóindulatúan figyelmeztettek a töb­biek, hogy van, aki rám van állítva és jelentéseket ír rólam, vigyázzak.

Aztán jött az 1963-as amnesztia, akkor kerültem Székesfehérvárra, a József Attila Gimnáziumba, latin–orosz szakos osztályba. Nagyon sokat segített, hogy korrekt módon álltak hozzám a tanárok is. Eltelt egy hónap, mióta ott voltam, addig nem hívtak ki felelni. Az írásbeli helyesírás-dolgozatom a legjobb lett. A történelemtanár odahívott óra végén magához, hogy a következő órára nagyon készüljek, akkor feleltetett először szóban. Kitűnőre érettségiztem. Jelentkeztem az orvosegyetem fogorvosi karára, de nem vettek fel. Visszamentem Balinkára, ez nem volt jó döntés. Egy gyorstalpalón mérnökként végzett munkásőr főnököm lett, aki folyamatosan piszkált. Hivatalosan csillésállományba kerültem, de gyakorlatilag egy irodában ültem és jóformán semmit nem kellett csinálnom. Ez a tétlenség borzasztó volt. Nekem a karbidlámpákat kellett kiadnom és visszavennem. Közben a felvételi miatt jártam egy bányamérnökhöz fizikakorrepetálásra. Közben jártam focizni is, ami elég jól ment, játszottam az ifjúsági csapatban és ezért munkaidő-kedvezményt kaptam. Így telt el egy év, és másodszorra felvettek a fogorvosira. De ez számomra tévút volt, mindig is a bölcsészpálya érdekelt. Két évet elvégeztem, de aztán abbahagytam.

Ezerkilencszázhatvankilenc decemberétől a könyvkereskedelemben helyezkedtem el, az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál. Bent dolgoztam Budapesten, a Váci utcában, a Gondolat Könyvesboltban, gyakran betértek hozzám pannonhalmi diáktársaim. Rájuk mindig, életem nehéz helyzeteiben is számíthattam, ez erőt adott egész életem folyamán. Időközben felvettek a bölcsészkarra, magyar–könyvtár szakra, egy évet el is végeztem, de sajnos a munkaleterheltség miatt nem tudtam folytatni tanulmányaimat. Ott voltam a rendszerellenes megmozdulásokon, többek között 1973. március 15-én is, de a rendszerváltás után aktív politikai szerepet nem vállaltam. A Libri könyvpalotából mentem végül nyugdíjba harmincnégy év könyves múlt után. Ha visszatekintek az életemre, egy pillanatig sem bánom, amit 1961-ben tettem, a sok megpróbáltatás ellenére sem.”

Cserháti Károly, diáktársai és tanárai bátran kiálltak az 1956-os forradalom mellett. Emlékének ápolását azonban a hatalom kegyetlenül megtorolta. Cserháti Károly életútja is jól példázza, hogy a bátor helytállás következményeképp a diktatúra gépezete igyekezett egész életútját kettétörni, így sokkal küzdelmesebb életút jutott számára, mint amelyet embersége és tehetsége alapján be kellett volna járnia.

Nem a Pannonhalmi Bencés Gimnázium volt az egyetlen, ahol a diákok 1956 emlékének ápolása mellett kiálltak: 1957. október 23-án Antall József, a későbbi miniszterelnök kezdeményezésére a Toldy Ferenc Gimnázium diákjai néma megemlékezést tartottak a forradalom évfordulóján, aminek következménye szintén az volt, hogy az iskolában fegyelmi eljárást folytattak le, és a megemlékezésben részt vevő diákok az érettségi után két évig nem tanulhattak tovább felsőfokú tanintézményben.

A pannonhalmi tanárok további sorsának alakulása is figyelemre méltó: Domnanovich Ábelnek el kellett hagynia Pannonhalmát, majd később a rendet is. Szabó Zerind lelkipásztori munkát vállalt és közvetlen 2009-ben bekövetkezett halála előtt térhetett vissza Pannonhalmára. Vályi Hugó tanár lett Győrben, Karsai Géza nyugdíjba vonult.A forradalom 55. évfordulóján, 2011. ok- tóber 23-án a Magyar Köztársaság köszönetként emléklapot adományozott Domnanovich Ábelnek, Cserháti Károlynak és Szabó Péternek. Az emléklap szövege ez volt: „A Magyar Köztársaság köszöni a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállását.”

A kizárt diákok és tanárok nem kerültek fel eredetileg az érettségi tablóra. A diákok 2013-ban, az ötvenéves érettségi találkozón ünnepélyes keretek között átadták azt az új tablót a diktatúra által meghurcolt diákoknak és tanároknak, amelyen már ők is szerepelnek. E tablón Legányi Norbert, a diktatúra által meghurcolt, majd 1969-ben leváltott főapát arcképe is megtalálható.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom