Belföld
Hallássérültként bárhol és bármikor kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk
Napi szinten, így például a bevásárlásnál, utazásnál, ügyintézésnél vagy az orvosnál is kommunikációs nehézségekkel küzdenek
Egyre több helyen találkozhatunk már jelnyelvi tolmáccsal (képünk illusztráció) (Fotó: MH)
Akár jelelnek, akár szájról olvasnak, a hallássérült embereknek mindenütt naponta meg kell küzdeniük kommunikációs akadályokkal: bevásárlásnál, utazáskor, orvosnál és ügyek intézésekor, a családban, a munkahelyen vagy a baráti körben. „Kommunikációs lehetőségeink és egyéni tűrőképességünk meghatározza, mennyire sikerül vagy nem sikerül elvégeznünk napi teendőinket. Valószínűleg könnyebben boldogul az, aki szerető családban nőtt fel, és önállóságra nevelték. Sokan közülünk azonban bizalmatlanok, amit csak súlyosbítanak a különféle helyzetekben adódó kommunikációs nehézségek” – mondta el lapunknak Mecsné Fullajtár Ildikó, a Hallássérültek Rehabilitációjáért Küzdők Egyesületének vezetője. Hozzáfűzte, a hallássérültek nagy része nem tud elhelyezkedni, ezért úgy gondolja, haszontalan, és semmibe veszik. Elkeseredik, és megalázottnak érzi magát, s ha akad is esetleg egy jó munkalehetőség, nehezen találja meg a helyét, alig tud érvényesülni. Legtöbbször azonban már a munkaadóval való első találkozás kudarccal végződik.
A védett munkahelyek nem igazán váltak be, mert minimálbért adnak, és főként alacsony képesítést igénylő munkát kínálnak – mondja az érdekvédő. A rehabilitációs kártya jó ötlet, de ezekre a helyekre is csak négy órára, kis pénzért veszik fel az embert. Szerencsére azonban a civil szférában akadnak jó példák a munkaadók, a kollégák érzékenyítésére, akik így elfogadóbbakká válnak a hallássérült dolgozókkal.
Mecsné szerint azonban egyre többen számolnak be apró sikerekről.
A kommunikációs akadálymentesítés elkezdődött, az élő előadások egy részét jelelik, és a tévé is sok adást feliratoz. A felirat minősége azonban meglehetősen gyatra – jegyezte meg. „A reklamálási lehetőség pedig kevés, ha van is e-mail cím, ahová írhatnék, levelemre még soha nem kaptam választ. Mostanában divatba jött a jelelt színház, sajnos azonban az előadásokat a beszélő hallássérültek nem értik, és ők vannak többségben. Ezért jó lenne, ha lennének feliratozott színházi előadások is” – mutatott rá az egyesület vezetője.
„Hallássérültként bárhol és bármikor kerülhetünk kiszolgáltatott vagy megalázó helyzetbe – folytatta. – Ha a jelnyelvet használó orvoshoz megy, mindenképpen rászorul egy kísérőre, vagy tolmácsra. Tudok olyan esetről, amikor egy bélpanaszokkal küzdő asszonyt egyik rokona kísérte el az orvoshoz. A rokon tolmácsolt a nőnek: feküdjön az asztalra, nyugodjon meg, az orvos most majd megnéz valamit. Később, a kontrollvizsgálaton, az asszony jelnyelvi tolmáccsal jelent meg. Az mindent tolmácsolt, a hallássérült nő akkor döbbent rá, hogy a hasából kivettek valamit. Az első vizsgálatkor a rokon nem magyarázta meg, hogy az orvos mit csinál vele.”
Vagy egy másik eset: az egyesületi elnök nemrég bankban állt sorban, de gyenge volt a világítás, és nem vette észre, hogy a sorszáma megjelent a kijelzőn. Két órát várakozott hiába. „Mérges lettem, és megkerestem egy ügyintézőt – más úton. Fogalmam sincs, miként boldogul az, aki nem igazán tud beszélni, ezért jelnyelvet használ. Nyilván, a tolmáccsal több alkalommal hívogatja a számlákon szereplő telefonszámot, vagy együtt mennek sorszámmal ügyintézni” – fűzte hozzá Mecsné Fullajtár Ildikó.
Az akadálymentesítés lassan halad. Hiszen azt gondolná az ember, evidencia, hogy a hallássérültek iskoláiban minden tanár, sőt szaktanár tud jelelni. „Ezzel szemben például szurdopedagógus hallgatóktól hallottam, hogy ők, akik siket és nagyothalló gyerekekkel foglalkoznak majd, nem tudnak jelelni. Kevesen vállalják közülük, hogy saját erőből járjanak jelnyelvi tanfolyamra. Tény: jelelni az tanul meg jól, aki jelnyelvet használók között tartózkodik, és kommunikál velük. Az oktatásban javult a helyzet, a jelnyelvi törvény szerint a hallók iskolájába járó siket vagy hallássérült diák térítésmentesen vihet magával jelnyelvi tolmácsot, s egy ideje a videó jelnyelvi tolmácsolást is elkezdték bevezetni” – mondta.
Mecsné Fullajtár Ildikó felidézett egy másik történetet. Férjével vonattal utaztak Budapestre, amikor mozgolódni kezdtek körülöttük, nem értettek semmit, az egyik utas vette észre, hogy nem hallanak. Talán a hallókészülék miatt, vagy azért, mert nem kapták fel a fejüket a hangosbeszélőre. Utastársuk akkor azt mondta, hogy ne maradjanak, elromlott a mozdony, át kell szállni másik vonatra. „A férjem és én jól tudunk szájról olvasni, és inkább beszélünk egymással. Akik jelelnek, artikulációs szájról olvasással biztosan lassabban értették volna meg mindezt. A beszédet használó siketeknek is nehéz a dolguk.
Az egyik önkormányzati ügyfélszolgálaton a közelmúltban rám kiabáltak, miért nem hoztam tolmácsot magammal, nem érnek rá tátogni miattam. Egy szót, egy kifejezést nem értettem, de a kioktatást igen. Ilyenek a nagyothallók. Azt, hogy mennyire hallunk, sok körülmény befolyásolja: van-e hallókészülékünk, milyen típusú, milyen az elem benne, a beszéd érthetősége, a saját beszédünk érthetősége, a háttérzaj, a fényviszonyok” – fogalmazott.
Az egyesületi vezető elismeri, nehéz változtatni a berögzült szokásokon, előítéleteken. „Unokatestvéremmel együtt nőttünk fel, ő mondta egyszer elfordulva ismerősének, hogy: szépen artikulálva beszélj vele, mert süket. És ezt én megláttam oldalról, az arcáról. Nyugodtan mondhatta volna nekem, hogy nézd, itt ez és ez, a másiknak meg, hogy nézd itt az unokatesóm, és nem hall, beszélj szembe vele.”
Mecsné Fullajtár Ildikó egyébiránt maga is súlyos nagyothalló, azaz inkább siket. Halló gyerekek közé járt iskolába, és első osztályos kora előtt kezdett beszélni tanulni, a nyári szünetekben napi három-négy órát gyakorolt. A hallássérült vagy siket gyerekek szüleinek azt ajánlja, hogy beszélgessenek sokat a gyerekekkel, mert az élő beszéd hasznos, fejleszti a hallássérült gyermek gondolkodását és segíti későbbi boldogulását.