Bevándorlók egyre nagyobb serege zúdul a délvidékre

A hét végén még a helyi gyógyfürdő parkjában sétált ez a népes család, de azóta talán már tovább is indult, és átkelt a zöldhatáron (Fotók: Horváth Péter Gyula)

tt töltötték utolsó szerbiai éjszakájukat azok az illegális migránsok, akik a közeli ösvényen keltek át Magyarországra, és ezzel megérkeztek a hőn vágyott Európába, amely szerintük az ígéret földje. A csempészek telefonszámait tartalmazó feljegyzés – készült a szabadkai Rex szálloda logójával ellátott blokk egyik lapjára – írójának talán idegenül hangzottak alkalmi segítőik nevei, de azért odakanyarította a számára felettébb idegen latin betűs írásmóddal, hogy Shani, illetve Batori, mivel valószínűleg az ő anyanyelvének betűivel nem lehet rögzíteni azt, hogy Sanyi és Bátori.

A tábortűz egy csalitosban van, mellette hatalmas, gondozott barackos. Tulajdonosa, Tibor – a Horgoson élő, vajdasági magyar gazda – elkeseredve mutatja, hogy a migránsok mekkora kárt tettek a gyümölcsösben, jó néhány fáról leszaggatták a még harsányzöld termést. Talán megették az éretlen barackot, talán kiköpték, a kár, az kár, és a Horgos környéki emberek kemény munkából élnek.

A migránsok csempészése bombaüzlet manapság a határhoz közel, a pénz pedig ebben az esetben is felülírja a közösség íratlan szabályait. A csempészek nemcsak azokat veszik semmibe, akiket a határhoz kísérnek – ha egyáltalán odakalauzolják őket –, hanem régi ismerősei-ket, szomszédaikat, azok munkáját is. Tibor az almafái egy részét úgynevezett kordonban, vagyis kifeszített huzalok között gondozza. Egyik este a csempész lusta volt megkerülni a gyümölcsöst, inkább minden drótot elvágott, és ott vezette át a menekültek csoportját.

Horgos nagy falu, ettől azonban az ott élők döntő többsége ismeri a másikat, a településen nemcsak pletykák keringenek arról, hogy ki vezeti rendszeresen a migránsokat a határhoz, hanem erről pontos adatok is vannak. A helyiek szerint a szerb rendőrség még a látszatát sem igyekszik kelteni annak, hogy érdekelné az illegális iparág, holott valószínűleg épp a komoly érintettségük miatt nem tesznek semmit a hatóság dolgozói. Szerbiában hosszú börtönbüntetésre számíthat az, akit embercsempészésben érnek tetten, a horgosiak azonban számos környékbeliről tudnak, aki éjjel-nappal szállítja furgonján az egy-egy fuvarra jutó több tucat idegent, miközben a rendőrség előtt halad el, vagy posztos járőrrel találkozik.

A helyieknek nincsenek illúzióik a szerb hatóságok korrumpálhatóságáról, a legtöbben bizonyosra veszik, hogy a döntési helyzetben lévő egyenruhások busás hasznot realizálnak az embercsempészek számukra leadott baksisából. Nincs bántódásuk egyelőre azoknak a horgosi cigányoknak sem, akik két-három éve még mélyszegénységben éltek a község határhoz közeli szélén, manapság, az embercsempészet fellendülésével azonban szinte hetente vesznek egy-egy új luxusterepjárót. A horgosiak látják, a szerb hatóságok nem akarják látni. A horgosiak látják azt a módos, korábban megbecsült gazdát is, akinek ötvenezer eurót érő, saját tulajdonú traktorok állnak évek óta az udvarában, manapság azonban szakmányban hordja a magyar határra a világ minden tájáról összesereglett, Európába igyekvő embereket. Őt nem állítja meg a szerb rendőr, vagy ha igen, akkor készséggel elhiszi, hogy a furgonban ülő pakisztániakat, szíreket, bangladesieket vagy afrikaiakat kapálni vette fel napszámba a gazda, és épp az egyik földjére igyekszik velük. Nyilván annak is oka van, ha a rendőr ezt elhiszi.

Horgos a magyarkanizsai járáshoz tartozik, a vándorlók gyűjtőhelye a kisváros központja. A kis parkban feketék, arabok hűsölnek vegyesen, kisebb csoportokban a fák alatt az immár komollyá vált nyárban. A külvilággal nem nagyon állnak szóba, igyekszünk szóra bírni az egyik párt, a kifejezetten jól és igényesen felöltözött fiatalember és csinos barátnője jól beszélnek angolul, de csak annyit árulnak el, hogy Kamerunból érkeztek, és harmadik napja vesztegelnek Magyarkanizsán. Holmijuk, ápoltságuk alapján nem feltételezhető, hogy a nélkülözés elől menekülnek, de nem árulják el, hogy hova tartanak, és a fényképezőgépnek sem örülnek.

Ugyancsak mogorván méregetik az újságírókat az elmondásuk szerint Nigériából érkezett csoport tagjai. Néhány szűkszavú mondatuk alapján jól beszélik az angol nyelvet, de sem az útjukról, sem annak céljáról nem hajlandók beszélni.

Nagyon barátságosak és tisztelettudóak a másik fa alatt heverésző szírek, ők viszont az arabon kívül csak egy-két angol szót ismernek. A tucatnál is több fiatalemberből álló csoport hangadójából annyit sikerül kihúzni: ő sem tudja mindenkiről, hogy kicsoda a csapatban, van, aki a hosszú út alatt csatlakozott hozzájuk. Céljuk látszólag egységes: „Hángöri end Dzsörmöni…”, amiből arra következtetünk, hogy Magyarországon át Németországba akarnak eljutni.

A parkban néha felkelti a szendergőket egy szerb rendőr, majd unottan visszaül a presszó teraszára.

A kis tér szélén, egy albán fagylaltárus üzlete előtt állnak meg a távolsági buszok, amelyek egyike-másika migránsokkal van tele, itt szállnak le, ide érkeznek Belgrádból, Dél-Szerbiából. Itt várnak azokra, akik továbbkalauzolják vagy továbbfuvarozzák őket a zöldhatárra.

A migránsokat a helyiek is igyekeznek „lehúzni”, s hát van olyan is, aki a saját autójával és természetesen busás díj ellenében szállítja őket a magyar határhoz.

A környéken mindenki tudja, hogy a menekülteknél – bárhonnan is jöttek – jelentős mennyiségű pénz van, amelyet hosszú útjuk alatt az embercsempészeknek vagy a korrupt hatósági dolgozóknak fizetnek ki. Sokan csak minimális összeget költenek az úton a saját szükségleteikre, így Magyarkanizsán közülük sokan a helyi gyógyfürdőbe járnak tisztálkodni. Messze földön híres a város fürdőkomplexuma, de Kamerunig, Szíriáig avagy épp Nigériáig talán mégsem jutottak el róla a kedvező benyomásokat rögzítő vélemények. A fürdő parkjában a település gondnokai most angol nyelvű táblákat helyeznek ki, amelyek az idegenek figyelmét hívják fel az alapvető együttélési normákra, például arra, hogy ne rakjanak tüzet a játszótéren. A fák alatt tetőtől talpig felöltözött muszlim asszonyok sétálnak, kendőjükből csak az arcuk egy része látszik ki. Egyikük négy apró gyermeket kísér, karján alszik az ötödik. A kezében egyetlen nejlonszatyor. S vélhetően ő is csak annyit sejt még a közeljövőjükből, hogy „Dzsörmöni” via „Hángöri”, de hogy mikor és hogyan keverednek oda, vagy bárhova, azt ma még az embercsempészeknek sem tudnák pontosan megmondani. Utóbbiak annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy őket, mi-után megkapják a pénzüket, már nem is érdekli.

„Egy lépést se tovább!” – figyelmeztet helyi útvezetőnk. A vajdasági Horgos határában járunk. S valóban a határon. Ha még egy lépést teszek, vagy megbotolva hasra esek, már büntethető leszek. Illegális határátlépőként. Hiába vannak meg a legjobb papírjaim ahhoz, hogy ha akarok, úri kedvem szerint átkeljek, ha itt teszem meg, az már senkinek sem jó. Legfőképp persze nekem nem lenne az, ezért is figyelmeztetnek.

Meglepő, hogy a helyiek milyen természetes, magától értetődő módon fegyelmezettek. Ők ebbe az élethelyzetbe születtek bele, ebben szocializálódtak. Mert ugyan most senki nem őrzi itt a határt – naponta többször halad el az őrjárat mindkét oldalon, a köztes időben pedig fel is út, le is út –, de láttak ők már keményebb időket is, amikor sokkal szigorúbb volt a határrendészet, és amikor talán még lőttek is, ha valaki átbukfencezett azon a bizonyos vonalon, amelyik előtt én most megálltam.

„Itt most lát bennünket a hőkamera, hová integessek?” – kérdezem, de gyorsan mondják, hogy felesleges is lenne a lelkesedésem, ezen a szakaszon nincs telepítve a rendszer. Tudják ezt azok az embercsempészek is, akik kivezetik ide esténként, éjszakánként a menekülteket, bevándorlókat, talán épp azokat a kameruniakat, nigériaiakat, szíreket is, akikkel épp az imént beszélgettünk Magyarkanizsa központjában.

A letaposott fűben látjuk a nyomokat, itt rendszeresen járnak át emberek, már igazi ösvényt taposott ki a modern kori népvándorlók több tízezres hada. A helyiek pedig jót nevetnek a hivatalosan közzétett számokon. A statisztikák képébe röhögnek… Ahhoz képest, ahány idegent látnak ők naponta áthaladni az egyébként nem túl nagy falujukon, a hivatalos adatok nagyjából a harmadát jelenthetik a menekültek, bevándorlók pontos, valós számának – mondják. Aki úgy kel át azon az ösvényen, amelyiken mi most megtorpantunk, hogy éppen az egyik oldalon sem akkor halad el az őrjárat, észrevétlenül lép az unió területére. Aki messziről érkezik, másik kontinensről, távolról sem olyan fegyelmezett, mint az ebbe a léthelyzetbe szocializálódott és hozzászokott helybeliek… És ha egyszer már bent van, meg sem áll a számára a remények földjét jelentő Nyugat-Európáig. (SZPA)

5 perces interjú: Bacskulin István, a horgosi helyi közösség elnöke, községi képviselő

 – Milyen tapasztalataik vannak jelenleg a menekültekkel, a helyzet hivatalos kezelésével?

- Szerbiában pillanatnyilag tizenötezer hivatalosan regisztrált menekült van, ők olyan emberek, akik már korábban megpróbálkoztak azzal, hogy a térségen keresztül Nyugatra szökjenek. Ez a szám azonban csalóka, mert most sokan jönnek olyanok is, akik először próbálkoznak, és már ellepték Horgos környékét.

- A menekülőknek akad segítségük a településen, hogy át tudják lépni a határt?

- Nemcsak helyben akad segítségük, hanem a határtól távolabbi településeken is. Mindennapossá vált például, hogy a Belgrádból induló távolsági buszjáratokra a helyiek, illetve az iskolába igyekvő diákok nem férnek fel, mert a járművek tele vannak migránsokkal. Nemcsak a kisebb fuvarozók, hanem a nagyobb társaságok is immár célirányosan olyan járatokat állítanak menetrendbe, amelyek elsősorban a menekülteket fuvarozzák a magyar határ közelébe. Az üzletben a sofőrök, kalauzok is érdekeltek, a „kereslet” pedig folyamatos. Ha a migráns mégsem férne fel a zsúfolt járatokra, de van nála kellő mennyiségű pénz, akkor nincs gondja, mert a helybeliek közül többen feketetaxikként használják autóikat, és a könnyű pénzkereset reményében elfuvarozzák a határ mellé a menekülteket.

- Ez nem lehet olcsó. Van erre pénzük a számos híradásban nincstelenekként jellemzett migránsoknak?

- Tévhit, hogy a vándorlóknak nincs szinte semmilyük. A schengeni övezetbe eljutni sok pénzbe kerül, és ezt az embercsempészeken kívül az is tudja, aki a világ bármely szegletéből elindul Nyugatra. Aki ma elindul például Szíriából, az tisztában van azzal, hogy Magyarországra eljutni fejenként legalább húszezer euróba kerül. Én naponta sok migránst látok, nem rongyokban érkeznek, olyat azonban tapasztalunk, hogy a legújabb okostelefonok, tabletek segítségével érkeznek, és keresik a csempészek által megadott GPS-koordinátákat.

- Volt-e valamilyen konfliktus a migránsok és a horgosiak között?

- A menekültek békések, és igyekeznek távol tartani magukat mindenféle atrocitástól, ők azonban ki vannak téve annak. A Horgos környéki romák is meglátták az üzleti lehetőséget az embercsempészetben, előfordult már, hogy azt ígérték a migránsoknak, hogy átviszik őket autóval a határon, a pénzüket elvették, majd elfuvarozták őket egy-két faluval odébb a Vajdaságon belül, és ott azzal rakták ki őket, hogy „ez itt már Magyarország”. Sokszor előfordul, hogy azok, akik azt ígérik nekik, hogy kivezetik őket a zöldhatárra, útközben kifosztják őket, nemrég két francia turistát raboltak ki az utcán, mert migránsoknak nézték őket. A menekültek szándékukon kívül is sok kárt tesznek a helyi gazdák határ menti földjeiben.

– Mi a véleménye a magyar kormány hozzáállásáról, a fizikai határzár felállításának lehetőségéről?

-Megértem a magyar kormány álláspontját, de mi a határ szerb oldalán élünk. Ha újra kerítés választaná el a két országot, akkor itt a menekültáradat miatt katasztrofális állapotok alakulnának ki. (CST)

5 perces interjú: Ferenczi Ferenc, Tiszasziget fideszes polgármestere

– Önöknél mennyire érezhetők az egyre súlyosabb menekültügyi helyzet hatásai?

- Határ menti településként Tiszasziget szerencsés helyzetben van, mert a Tisza természetes akadályt képez a menekültek áradata előtt, de az itt élők is érzékelik, hogy a helyzet komolyra fordult. A községben csak néhány alkalommal tűntek fel migránsok. A környéken, a magyar oldalon jól működik a határőrizet, a hőérzékelő kameráknak köszönhetően a hatóságok már azelőtt képesek feltartóztatni az illegális migránsokat, hogy elérnék Tiszaszigetet. Ugyanakkor természetesen folyamatos kapcsolatban vagyok a környék más településeinek vezetőivel is, tőlük tudom, hogy Röszke, Mórahalom, Ásotthalom térségében már korántsem olyan jó a helyzet, mint nálunk, az ott élők naponta találkoznak illegális határátlépőkkel. Konfliktusokról, incidensekről még nem kaptam hírt, de úgy gondolom, nagyon sürgősen tenni kell valamit az ügyben, mert a helyzet napról napra tarthatatlanabbá válik.

- Komoly társadalmi ellenállást vizionálnak egyesek a kormány politikájával szemben, számos esetben megrongálták a Nemzeti Konzultáció közterületeken elhelyezett, a menekültügy fontosságára figyelmeztető óriásplakátokat. Ön szerint fontos tudatosítani az állampolgá-rokban a helyzet súlyosságát?

- Komolytalan akcióknak tartom a plakátok megrongálását, és a helyzet kifigurázását, mert arra közösen kell sürgős megoldást találni. Úgy látom, hogy a viccesnek szánt átírások készítői egy adott politikai táborhoz köthetők. Ők a 2004-es, a határon túli magyarság jövőjéről döntő népszavazás idején dühösen uszítottak saját nemzettársaik ellen, huszonhárommillió románt vizionáltak Magyarországra, akik majd elveszik az itt élők munkáját. Ma ugyanezek az emberek – persze csak a szavak szintjén - álszent módon a keblükre ölelnének minden illegális bevándorlót, akikről azt sem tudják, honnan jöttek, merre tartanak, mik a szándékaik. Ha a kormány óriásplakátokon hívja fel nemcsak a Magyarországra érkezők figyelmét az itt érvényes szabályok betartásának fontosságára, akkor azt jól teszi, mert ezzel ugyanakkor a magyar társadalom egy részének is megmutatja a menekültügy mielőbbi megoldásának drámai fontosságát.

- Mit gondolnak a szerb határ mellett élők a szakasz fizikai lezárásának lehetőségéről?

- Sokan megpróbálják ideologizálni ezt a kérdést, holott a menekültáradat mérséklése – ami jelenleg a legfontosabb és legsürgetőbb feladat – rendészeti kérdés. Én úgy gondolom, és biztosan állíthatom, hogy sok környékbeli is osztja a véleményemet, hogy a határzár akár ideiglenes, akár tartós visszaállítása remek megoldás a probléma kezelésére. Fölösleges a hidegháború, vagy más történelmi korszakok felemlegetése. Ha egy államra, mint például most Magyarországra veszélyt jelent a menekültek egyre gyarapodó áradata, akkor annak az országnak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is megvédeni a határait, és ezzel az állampolgárait is, mert ezek az emberek ide születtek, ezt a nyelvet beszélik, és kemény munkájukkal igyekeznek biztosítani a maguk és utódaik megélhetését. (CST)