Belföld

Az elmaradt igazságtétel nyomában

„Ha pedig a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot”

Ellenzői azzal érveltek, hogy csak a bosszú és az elégtétel a célja, valamint félelmet kelt az emberekben az 1991-ben benyújtott a Zétényi–Takács-féle törvénytervezet, amelyet később meg is semmisített az Alkotmánybíróság. Így hát annak ellenére is, hogy meggyőző parlamenti többséggel fogadták el, nem lépett hatályba. Pedig ha idejekorán sikerült volna rendezni az igazságtétel kérdéskörét – felfedni a diktatúra bűneit és megbüntetni a bűnösöket –, akkor a mai magyar bírósági gyakorlat sem szembesülne olyan jogi nonszenszekkel, mint amilyet Biszku Béla ügyében is láthatunk.

„Ma, 1992. március 3-án, amikor ezeket a sorokat írom, megtörtént az igazság, az igazságosság legteljesebb mérvű és igen látványos lábbal tiprása a legújabb kori Magyarország történetében. Határozott az Alkotmánybíróság, s a Zétényi–Takács-féle törvényt részleteiben is, egészében is alkotmányellenesnek minősítette” – így fejezte ki felháborodását Polgárdy Géza arra a hírre reagálva, hogy a Sólyom László-vezette Alkotmánybíróság kihirdette döntését. Polgárdy így folytatta: „Mindez azért tragédia, mert az igazság érvényesülésének jogállamban semmiféle gátja nem lehet! Még a jog sem! Még a jogszabályi hierarchia csúcsán lévő alkotmány sem! Ha pedig a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.”

Bűnök és dátumok

A Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat célja – nagy általánosításban – az volt, hogy a nyilas uralom végétől a rendszerváltásig eltelt időszakban politikai okokból elkövetett, de jogilag meg nem torolt és nem üldözött bűncselekményeket, az elévülés lehetőségének kizárásával, büntethetővé tegye. A két beterjesztő, Zétényi Zsolt és Takács Péter, mindketten a Magyar Demokrata Fórum képviselői a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlésben, pontos dátumokhoz kötötték, hogy mely időszakra vonatkoztatták a jogszabályt: az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekményekre. És akkor időzzünk még kicsit a dátumoknál: Zétényi és Takács 1991-ben, május elején nyújtotta be a tervezetet, amit a parlament 1991. november 4-én, név szerinti szavazással fogadott el a kormánypárti többség támogatásával, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett. A végeredmény: százkilencvenhét igen, ötven nem, hetvennégy tartózkodás. A javasolt és ekkor elfogadott megoldás három fő bűncselekménytípus elkövetőin kívül azonban az ugyanezekben a gaztettekben érintett minden más bűntársnak a büntetlenséget jelentette volna egyúttal, vagy ahogy egyesek már akkoriban is fogalmaztak, felért egy „felmentéssel”. Zétényi Zsolt és Takács Péter tervezete ugyanis alapvetően a halált okozó testi sértés, a szándékos emberölés és a hazaárulás esetében zárta volna ki az elévülés lehetőségét, de így például a verőlegényeknek és társaiknak védettséget is adott volna.

Miután a parlament megszavazta, Göncz Árpád köztársasági elnök előzetes normakontrollra megküldte a törvényt az Alkotmánybíróságnak, ahová indítványa 1991. november 18-án érkezett meg. Elég is itt most ebben az összesítésben ennyi a dátumokból, hiszen ezzel több hónapig tartó halogatás kezdődött. Egy nappal a törvény elfogadása előtt Göncz így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „…korántsem a társadalom, hanem a politika erőszakolja ki az igazságtétel végtelen procedúráját, amely inkább csak eltereli lényegi kérdésekről a figyelmet. Pedig ehelyett a gazdasági kérdések, az ifjúság jövője, a szociális biztonság problémái, a kultúra helyzete s a mezőgazdaság szerteágazó gondjai várnának mihamarabb megoldást…” Vagyis, mint ebből az idézetből is nyilvánvalóan kitetszik, a köztársasági elnök igyekezett lebeszélni a képviselőket a törvénytervezet megszavazásáról.

Zétényi már akkoriban is több alkalommal elmondta: nem a bosszú a fontos, „a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”.

Biszku és a visszarendeződés

lead biszku
: Kövesdi Andrea, MH

Ezek a bűnök javarészt máig is megtorlatlanok, és elsősorban – kevés kivétellel – feltáratlanok. Megméretlenek. Mert megfelelő jogi keretek híján nincs megfelelő mérőműszer sem ezek értékelésére, kezelésére. S ezért történhet meg, hogyha valakit évtizedek múltán mégis sikerül bíróság elé állítani, ezer meg ezer kifogással, törvényi kiskapuval élve, mindenféle jogi nonszenszekbe kapaszkodva mégis megúszhatja, vagy legalábbis gátolhatja az eljárás lefolytatását. Nincs ezekben a hetekben, hónapokban kerek évfordulójuk, semmiféle jelentősebb jubileumuk a Zétényi–Takács-féle törvény elfogadásához és az alkotmánybírósági megtorpedózásához kapcsolódó eseményeknek, a most kilencvennégy éves Biszku Béla ügyében a múlt héten történtek – hogy egyáltalán megtörténhet ebben az országban ilyesmi! – jelzik azt is, hogy nincs szükség semmiféle jeles alkalomra ahhoz, hogy az igazságtétel problematikájával foglalkozzunk, hiszen ez maga a velünk élő történelem, amelyik épp a megoldatlansága miatt ugyanolyan aktuális ma is, mint amilyen volt 1991-ben és 1992-ben.

Mint megírtuk, Biszku Béla és ügyvédje 2015. január 17-én elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, és szerinte sérült a tisztességes eljáráshoz való jog. A pártállami diktatúra egyik véreskezű vezetője ellen – jelentősen megkésve – azért indult eljárás, mert az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után részt vett a kegyetlen leszámolásokat végrehajtó karhatalom megszervezésében és irányításában. Nem véletlenül érdemelte ki „a puha diktatúra legkeményebb ökle” megnevezést, hiszen intézkedéseihez köthető több, halálos áldozatokkal járó sortűz, mint amilyen a budapesti volt 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, majd két nappal később a salgótarjáni. Csak ennek, a másodiknak negyvenhat halálos áldozata volt – köztük nők és gyerekek. Az ügyészség mindezek fényében a büntetőperben életfogytiglani börtönbüntetést kért.

Ehhez képest viszonylag enyhének mondható, hogy az elsőfokú bíróság tavaly öt és fél év szabadságvesztésre ítélte Biszkut, aki fellebbezett a döntés ellen. Ügyvédje a Fővárosi Ítélőtáblán benyújtott elfogultsági indítványában azzal érvelt, hogy a hazai igazságszolgáltatás rendszerében nincs esély a tisztességes elbírálásra, a magyar igazságszolgáltatás pártatlansága kétségbe vonható, Biszku ügyében személyre szóló jogalkotás történt még az alaptörvény szintjén is, amikor a háborús bűntettek elévülhetetlenségét szabályozták, a végrehajtó hatalom is jelezte igényét a vádlott elítélésre, politikai hecckampány folyt, és az ügyben hadbírók járnak el. Elhangzik mindez 2015-ben, „a puha diktatúra legkeményebb öklének” védelmében, mi sem igazolja hát szebben és képlékenyebben, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénnyel összefüggésben huszonkét-huszonhárom évvel ezelőtt elhangzott érveknek, az akkori megfontolásoknak, illetve az Alkotmánybíróság akkor hozott határozatának máig ható következményei vannak. Illetve az akkor a jogalkotók által rendezni kívánt gondok továbbra is rendezetlenek.

A másodfokon eljáró bíró tanács pedig elhalasztotta a tárgyalást, amíg a védő elfogultsági kifogásáról a tábla egy másik tanácsa meg nem hozza döntését. Biszku Béla tehát megint időt nyert. Úgy hiszem, hogy ebben az eljárásban immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga, hanem az áldozatainak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. Ez pedig már nem is a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. Már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – dátumokon és hivatalos véleményeken – túl, lássuk azt is, ilyen folyamatokat indított el és milyeneket akasztott meg a törvény alkotmánybírósági elutasítása. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindezek bizony még nagyon rövid idővel a rendszerváltás és a szabad választások után történtek, amikor még nagyon aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”.

A békesség megteremtése

Mécs Imre volt a törvénytervezet egyik legnagyobb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-ai számban, amikor azt magyarázta, miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál.

Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen a magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta akkor Zétényi.

Antall József miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. Ekkor már figyelembe vették a testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv ennek esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, amelyet Göncz Árpád ismét előzetes normakontrollra küldött, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki a jogszabályt. Ha egyetértünk Polgárdy Géza fent idézett értékelésével, ha nem, ahhoz aligha férhet kétség, hogyha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.” Ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor ma sem szembesülnénk olyan jogi nonszenszekkel, mint például Biszku Béla ügyében.