Akik elrabolták a szabadságot

A második világháborúban győztes szövetségesek híres jaltai nyilatkozatában az szerepelt, hogy minden közép-európai legyőzött államban mielőbb szabad, demokratikus választásokat kell tartani. Ezekre a választásokra – kvázi szabad választásra – Magyarországon 1945. november 4-én sor is került. A Független Kisgazdapárt – amely egyesítette a keresztény, nemzeti, polgári elkötelezettségű politikai erőket – ezen a választáson meggyőző, abszolút többséget szerzett (57 százalék).

Az összeült Nemzetgyűlés 1946 elején megalkotta a Magyar Köztársaságot, amely szavatolta az emberi és politikai jogok összességét. A szénbányák államosítása és néhány stratégiailag fontos nagyüzem állami kezelésbe vétele mellett érvényesült a magántulajdonra épülő gazdaság, amely még meg is erősödött a földosztás révén. A magyar kormány hitet tett az igazságos békeszerződés és a szomszéd népekkel való békés együttélés mellett. Külön hangsúlyt kapott a baráti magyar–szovjet viszony, de ekkor még soha nem mulasztották el megemlíteni az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával kialakítandó együttműködést sem. Az ország népe, sokadszor történelmünk során, hozzáfogott az újjáépítéshez, az újrakezdéshez. Hatalmas energiák mozdultak meg és az újjáépítésnek hamarosan látszottak is az eredményei.
Akkor mégis mi történt?

Élcsapat érkezett Moszkvából

Még véget sem ért a háború, amikor máris megjelent egy párt, amelynek vezetői kezdték kisajátítani a közbeszéd legfontosabb fogalmait. Csak ők lehettek a demokraták, mindenki másban volt valami hiba. A legnagyobb magában a magyar népben, amely többségében nem rájuk szavazott. E „demokraták” élcsapata Moszkvából érkezett, ki hosszabb, ki rövidebb ott-tartózkodás után. Szovjet állampolgárok is voltak, néhányuk szovjet egyenruhában jött. Mivel Magyarország szovjet megszállás alá került, nyilvánvaló volt, hogy a teljhatalmú megszállókkal érkezett ötödik hadoszlop „demokratikus” monopóliumát nem lehet megtörni. Igaz: a szovjet vezetők nem gondoltak Magyarország azonnali szovjetizálására. Hosszabb folyamatra számítottak. Így Közép-Európa két demokratikus hagyományokkal rendelkező államát – Magyarországot és az akkor már és még létező Csehszlovákiát – „talonban tartották” a győztesek közötti alkudozás idejére. (Lengyelországnak ennyi esélyt sem adtak).

Mint tudjuk: ez az együttműködés az angolszász hatalmak és a Szovjetunió között nagyon hamar, már 1946 végén, de deklaráltan 1947 tavaszán véget ért. Ezt 1945-ben még nem lehetett tudni, legfeljebb sejteni. A fogalmak kisajátítása viszont tudathasadásos állapotot eredményezett. A megszállók csak „felszabadítók” lehettek (a cenzúra a kezükben volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság révén). A nemzetükért aggódó hazafiak nacionalisták, soviniszták, sőt fasiszták lettek. Az értékek megőrzését vallók: reakciósak. A vallásos hívők „a fekete reakció”.

A Magyar Kommunista Párt – mert erről az alakzatról van szó – 16,9 százalékos választási eredményével nem lehetett képes a hatalom teljes kisajátítására. Ezért ideiglenesen bevették a „demokraták” közé a szociáldemokratákat és a parasztpártiakat. (Majd később velük is leszámolnak.) Megalakult a Baloldali Blokk, amely így már – 42 százalék birtokában – komoly fenyegetést jelentett a magyar demokráciára. Ez volt a legképtelenebb verbális tudathasadás: a demokráciára a népakaratot felülíró „demokraták” jelentik a veszélyt. Ennek a képtelenségnek a forrása ott keresendő, hogy a nemzetiszocializmussal, a Harmadik Birodalommal harcoló demokráciák (Nagy-Britannia, Egyesült Államok) a győzelem reményében „demokratikusnak” ismerték el a sztálini Szovjetuniót. Ez Közép-Európa szovjet bekebelezésével járt. Nem volt nagy ár (nekik) cserébe azért, hogy a Szovjetunió mérhetetlen áldozatok árán legyőzte a hitleri Németországot.

Tömegharc a népakarat ellen

A kommunisták megérkezésük első percétől törekedtek bizonyos pozíciók kisajátítására. Könnyű szívvel átengedték a köztársasági elnöki tisztséget a kisgazdáknak, de foggal-körömmel ragaszkodtak a politikai rendőrség, az ügyészség és a „népbíróság” kulcspozícióinak megszerzéséhez. Ezzel kriminalizálhatták a velük egyet nem értőket. (Vagy bárkit, aki útjukban volt a kommunista Demény Páltól a szintén kommunista Rajk Lászlóig. A lényeg azonban a kettő között van…) A parlamenti erőviszonyokat látszólag elfogadva átengedték a miniszterelnöki tisztséget is a Kisgazdapártnak, de kiragadták ellenőrzése alól az egész magyar gazdaságot, létrehozva a Gazdasági Főtanácsot, természetesen kommunista irányítással. Ehhez járult, hogy a „felszabadító” Szovjetunió már 1945 augusztusában olyan gazdasági egyezményt kényszerített Magyarországra, amely teljes egészében kiszolgáltatta a magyar gazdaságot a keleti nagyhatalomnak. Ezt az okmányt egyébként Gerő Ernő (MKP) felhatalmazás nélkül – vagyis törvénytelenül – írta alá, de a „felszabadító” nagyon „demokratikus” sztálini megszállókkal szemben már nem lehetett mit tenni. A „jóvátétel” ehhez képest aprópénznek tűnt. Pedig nem volt az.

Nem érdekelte a kommunistákat a házelnöki tisztség sem, törekedtek azonban – a fogalmak kisajátítása mentén – megszerezni a sajtómonopóliumot. Lapjaikra mindig jutott papír, filmhíradóik minden sikert a pártnak tulajdonítottak (Gerő a hídverő, széncsata stb.), a rádióban is igyekeztek „helyzetbe” kerülni. A kommunista zsoldba szegődött publicisták, karikaturisták addig soha nem látott mélységekbe taszították a magyar publicisztikát, újságírást. „Fasiszta fősámánokról”, „fekete reakcióról”, tömeges fasiszta összeesküvésekről cikkeztek, a megbélyegzés mindennapossá vált. A Szabad Nép mellett olyan területekre is figyeltek, mint a „vicclapok”. A legszomorúbb dokumentuma e nívótlanságnak a humor minden elemét nélkülöző „Ludas Matyi”. Lám, ott slattyog Hócipőben a főszerkesztő a szerkesztőségből a pártszékházba.
Mindezek lényege az volt, hogy kétségbe vonják a népakaratot, a szabad választás eredményét. Ezért „tömegharcot” hirdettek. Naponta vezényeltek utcára tüntetőket, ultimátumokat fogalmaztak, betörtek a Parlamentbe, pártszékházba, manipulálták a sokszor valódi problémák miatt elégedetlen embereket. Mesterségesen elértéktelenítették a pénzt, hogy az elkeseredett embereket fel tudják használni politikai céljaikra. Hogy megértse végre mindenki: nincs középosztály, nincs autonóm egzisztencia. Csak a kiszolgáltatottság.

Segítség a nagy testvértől
Aztán megvalósították a pénzügyi stabilizációt – ennek örültek az emberek –, de kiszakították az országot a világpiacból. A „feketézők” elsőszámú közellenséggé váltak, miként az „élelmiszer-halmozók” stb. Rosszarcú kommunista aktivisták kezdtek turkálni az asszonyok szatyrában, a spájzokban. Háttérből az ÁVO emberei figyeltek. Az állandó akciózás, a monoton ismételgetett hamis jelszavak, a hecckampány, a lejáratás, a befeketítés immáron nemcsak a politikai ellenfelekre vonatkozott, de az egész magyar múltra. Kirángatták a nemzet lába alól a talajt. Többkötetnyi jegyzékben sorolták fel a megsemmisítendő könyveket (index), eltörlendő szerzőket, megtámadták az egyházakat, a vallást, a családot. Az életműveket vészesen megcsonkították. A cél: az elbizonytalanítás, megfélemlítés. A magyar értelmiség – tisztelet a kivételnek – kivárt. Mások őrült tekintettel írták propagandacikkeiket, szobrokat döntöttek le, embereket aláztak meg, és tartották a markukat. Akadémiai tagság is juthatott.

Mindez azonban nem lett volna eredményes. A magyarság nagy többsége pontosan érzékelte, miről van szó. Sokan emlékeztek még Kun Béla rémuralmára 1919-ből. Mindenki látta a megszállók brutalitását 1944-45-ben. A szovjet rendszer lényegéről százezreknek volt közvetlen tapasztalatuk frontról, hadifogságból, málenkij robotból. A kommunisták hatalomátvételéhez még két dologra feltétlenül szükség volt. Leginkább nagyhatalmi támogatásra. Ezt a Szovjetunió 1947-től teljes egészében megadta. Elég itt arra utalni, hogy a Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát a Gulagra hurcolták, Nagy Ferenc miniszterelnököt puccsal megbuktatták, az ellenzék vezéreit – a valódi demokratákat – megbélyegezték, elüldözték, bebörtönözték vagy belső emigrációba kényszerítették. Kivétel nélkül. Az országot kényszerítették, hogy utasítsa vissza a Marshall-segélyt, ezzel évtizedekre távozzon a világ fejlődésre képes részéből.

De kellett a kommunisták győzelméhez az is, hogy a valódi demokraták áldozatául essenek a megosztási kísérleteknek és helytelen taktikát alkalmazzanak. Így esett darabjaira az egykori 57 százalékos Kisgazdapárt, s így hátráltak a kompromisszumok jegyében vezetői addig, míg a szakadékba nem taszították őket is és az országot is. E két tanulság szól leginkább a mának. Önjelölt „demokratáink” aztán megtartották a magyar történelem két legvisszataszítóbb előre hozott választását. Előbb 1947-ben a „kékcédulás hadműveletet”, majd 1949-ben az első olyan voksolást, amelyen már nem volt választási lehetőség. S akkor a „demokratáink” teljes egészében kiszolgáltathatták az országot egy idegen nagyhatalom gazdasági, politikai, katonai stb. érdekeinek. Megkapták érte a bérüket.

Elzavartuk őket. Forradalommal 1956-ban, rendszerváltoztatással 1989–90-ben. Egy félmondattal, pillantással, mosollyal, imával, viccel, daccal a diktatúra minden napján Recsktől a Vízivárosig. A kommunista praktikák áporodott levegője mintha újra itt lengne körülöttünk. „Demokraták” tömegharcot hirdetnek, manipulálnak. Majd elfújja a friss fuvallat. Lélegzetet kell vennünk. Egy nagyot, s aztán a következőt. Az önjelölt „demokraták” szervezkednek – szélhámosok gyülekezete, ezt a demokráciát felszámolni már nem tudják.

A szerzők történészek