Belföld
A szándékosság miatt indokoltnak látszik a szigorúbb büntetés
Bár a vörösiszapperben a bíróság kimondta, hogy a vádlottak mulasztásaikkal hozzájárultak a katasztrófához, a vádhatóság szerint enyhe ítéleteket hozott a Győri Törvényszék
A kívülálló számára nem tűnnek súlyosnak a vörösiszapper megismételt elsőfokú eljárásában kihirdetett büntetések, de hogy a vádhatóság sem teljesen elégedett a Győri Törvényszék határozatával, azt jelzi, hogy az ügyész közölte: a végindítványának megfelelő bűnösség és minősítés megállapítását, büntetés, illetve súlyosabb büntetés kiszabását, a végrehajtási fokozat és (egyes) egyéb (járulékos) rendelkezések megváltoztatását kéri a bíróságtól, ezért a vádlottak terhére fellebbez az ítélet ellen.
Amint arról lapunk is beszámolt, a bíróság szándékos bűncselekményt állapított meg hulladékgazdálkodás rendjének megsértése miatt az első-, másod-, harmad- és ötödrendű vádlottak esetében, illetve az elsőrendű vádlottat szándékos közveszélyokozás miatt is elmarasztalta. A szándékosság megállapításánál viszont börtön fokozat a kiindulópont, a fogházbüntetés eggyel enyhébb mértékű kedvezmény. Mindez a túl enyhe ítélet irányába mutat – vélekedett lapunk kérdésére az ügyre rálátó jogi forrásunk. Hozzátette, ugyanígy mérsékelt ítéletnek számít, hogy hat vádlott felfüggesztett szabadságvesztést kapott.
Amennyiben a másodfokon eljáró Győri Ítélőtábla a vádhatóság minősítését alkalmazza, akkor börtön, sőt, akár fegyházbüntetést is kiszabhat majd. (Még akkor is kaphatnak a vádlottak börtönbüntetést, ha a magasabb bírói fórum a Győri Törvényszék minősítését teszi majd magáévá.)
Hogy megértsük a vádhatóság álláspontját, érdemes egy kicsit az ügy mélyére ásni. Több mint érdekes a tizenharmadrendű vádlott, V. Ferenc környezetvédelmi szakember vallomása, aki a gátszakadást követően a tűzoltóság ügyeletesét lényegében félretájékoztatta, mert a telefonba azt mondta, „csak vízleeresztés folyik a kazettáról!” Miként lehetséges, hogy egy ekkora katasztrófát valaki a helyszínen elnéz vagy összetéveszt egy munkafolyamattal? Lényegében csak egy módon, ha igaznak vélte, amit lát és mond, mivel máskor is látott már ilyet, vagyis „vízleeresztést”. V. Ferenc lényegében elszólta magát.
A vállalat számára mindig problémát okozott a túl sok a víz (amiben nyilván olykor a csapadékosabb időjárás is közrejátszott). Erre utalt a bíróság, amikor hangsúlyozta, hogy a MAL Zrt. a katasztrófát megelőzően százötvenezer köbméter vizet szivattyúzott fel arra a IX-es kazettára, amelyet már 2009-ben be kellett volna zárnia, és a rekultiválás szakaszában volt, illetve ötvenezer köbmétert a hivatalosan még nem is működő X/a. kazettára. V. Ferenc elszólása fényében élhetünk a gyanúperrel, hogy a cég – a környezetvédelmi felügyelőség egységes környezethasználati engedélye nélkül – nemcsak 2010-ben, hanem korábban is bűvészkedett a vízmennyiséggel. Így akár az is előfordulhatott, hogy olykor a csurgalékvíz-árokrendszerbe engedték le a fölösleges vizet, hogy az ne a működő X. kazettát terhelje, s annak vörösiszapbefogadó-képességét csökkentse. (Az árok rengeteg víz tárolására volt alkalmas, hiszen összességében több mint száz hektáros területet fogott át.) Erre emlékezhetett V. Ferenc?
Újabb fontos kérdés, hogy miért keletkezett a MAL-nak az irdatlan mennyiségű többletvize. Ennek megválaszolásához meg kell értenünk a gyártási folyamatot. A timföldgyártás mellékterméke a vörösiszap, amelyet vízzel hígítanak, amit a MAL csővezetékeken juttatott ki a gyártól több kilométerre fekvő, cementálódott salakpernyéből épített tároló kazettákba. A zagy vörösiszap-tartalma leülepedett, a lúgos tartalmú szállítóvizet folyamatosan visszaszivattyúzták a gyárba, illetve semlegesítést követően szennyvízként bocsátották ki. A cég az ötödrendű vádlott, D. József javaslatára azonban 2009-ben leállította a lúgtalanítást és rendszerbe állította a vörösiszap dobszűrő rendszert, a VISZ-t. Pedig mint föntebb írtuk, a kazettákról a víz csak úgy távozhatott, hogy előtte lúgtalanították, majd beleengedték a közeli Torna-patakba.
Az ötödrendű vádlott 2010 májusában észlelte, hogy már túl sok a víz a X-es kazettában, ami veszélyt jelentett – hangsúlyozta a bíróság. D. József közölte Bakonyi Zoltánnal, hogy ha nem kezdik meg újra a semlegesítést, nem tudja tovább garantálni a rendszer működését. Ekkor újra elindították a lúgtalanítást, de messze nem használták ki azt az egész éves kvótát, amit e célra a környezetvédelmi felügyelőség biztosított a vállalatnak. E résztechnológiai változtatásra a cégnek nem volt engedélye, ahogy az alkalikus kondenzvíz kiváltására sem. Utóbbi a tiszta víz rendszerbe vezetését jelenti, de a cég gazdaságossági okból ehelyett a kazettákról szállította vissza a lúgos vizet a rendszerbe. A kazettába került víz ugyanis – mint fentebb írtuk – lúgos, a lúgra pedig nagy szüksége volt a MAL-nak a gyártási folyamat során. A változtatás bevezetésével nem kellett vennie annyi lúgot, egyszerűen kivonta a vízből.
Az alkalikus kondenzvíz mellőzésével viszont értelemszerűen folyamatosan emelkedett a folyadék lúgossága, ami ugyancsak döntő lett a katasztrófa során. A törvényszék is megállapította: a víz lúgtartalma az engedélyezettnél sokkal magasabb volt, aminek az altalajtöréssel összefüggésben van fontos szerepe. Az altalaj ugyanis nem bírta el a ránehezedő súlyt, mert a kazettából leszivárgó egyre lúgosabb víz miatt az agyagos réteg elszappanosodott. Vagyis, minél magasabb volt a leszivárgó víz lúgtartalma, annál gyorsabban szappanosodott el az altalaj. A tragédiára akkor került sor, amikor már olyan súly nehezedett az altalajra, amit nem tudott megtartani.
Egyébként a bíróság azt is kiemelte ítéleti indoklásában, hogy ha nem tárolnak a létesítményben legkevesebb egymillió köbméter vizet, akkor a kiömlő anyag el sem éri Kolontárt.
Érdemes még tisztázni azt is, milyen céllal épült a kilencvenes években a tározó. A roppant létesítményt zagy tárolására emelték, a zagy pedig nem más, mint a gyártás melléktermékeként keletkező vörösiszap, illetve a tetejét a kiporzástól védő kevés víz. A MAL azonban lényegében víztározónak használta a létesítményt, a nagy mennyiségű víz pedig felborította az arányokat. Az északi falon 2010 nyarán két vörös szivárgást is észleltek, a cég vezetése mégsem tett semmit, pedig éppen ott jelentek meg a foltok, ahol később kiszakadt a gát. A mintegy huszonöt méter magas északi gátfal körülbelül ötven méter hosszan, talapzatáig átszakadt.
Mindezek fényében talán már kevésbé meglepő, hogy az ügyészség – amint az közleményéből kiderül – az elsőfokú ítéletet részben megalapozatlannak tartja: az ügyészi bizonyítási indítványok elutasítása, a vádlottak egyik magánszakértőjének igazságügyi szakértőként kirendelése és szakvéleményeinek ki nem zárása, valamint a Győri Ítélőtábla korábbi hatályon kívül helyező végzése egyes iránymutatásainak nem teljesítése miatt. Pedig azt a bíróság is kimondta: az elítélt vádlottak 2009-től kezdődően számos foglalkozási szabályt megszegtek, többek között hatósági engedélytől eltérve résztechnológiai változtatásokat vezettek be a gyártási folyamatba. A vádlottak – a bíróság indoklása szerint – mulasztásaikkal hozzájárultak a katasztrófához, mivel a gátszakadás lehetőségére figyelmeztető jelekkel nem foglalkoztak, a környék lakosságát és a hatóságokat megtévesztették a kazettában a szabályszegések folytán felgyűlt tényleges vízmennyiség és annak lúgossága tekintetében, amelyek végül a kialakult katasztrófa meghatározó tényezői lettek.
A 2010. október 4-én bekövetkezett, Magyarország legnagyobb ipari és ökológiai katasztrófája tíz ember halálát, 227 ember sérülését, 457 személy vagyonának károsodását, az épített és természetes környezet, a természet, a közművek súlyos károsodását eredményezte.