A politikus és a nemzet becsülete

Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i sikertelen „kiugrási” kísérlete után alakult meg a Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, amelynek Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő lett az elnöke, barátja, Kiss János altábornagy a katonai szárny vezetője, Nagy Jenő vezérkari ezredes a szervezet vezérkari főnöke, Tartsay Vilmos vezérkari százados pedig a személyi ügyek irányítója-szervezője volt. Hősünk megbízását a Magyar Front nevű többpárti szervezettől kapta, amely szociáldemokrata, kisgazda, nemzeti parasztpárti, kommunista, legitimista erők koalíciója volt. A cél nemzeti felkelés kirobbantása volt, Magyarország kivonása a háborús cselekményekből, a német hadműveletek akadályozása, katonai-politikai fordulat előkészítése, a szövetséges angolszász–szovjet koalíció oldalára való átállás előmozdítása. Közvetlen célja a hadászatilag reménytelen helyzetű Budapest hídjai felrobbantásának megakadályozása, a város átadása az ostromlóknak azért, hogy megóvassék a háború pusztításaitól, illetve a károk a legkisebb mértékre csökkenjenek a budapesti hadműveletek sommás lerövidítésével. Ebbe az elképzelésbe belefért olyan helyzet létrehozása is, amelyben Budapest védői megadják magukat a túlerőnek.

Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki élete végéig a kormányzó híve és tisztelője volt, valójában az 1944. évi október 11-én Moszkvában megkötött, a magyar küldöttek és szövetségesek képviseletében eljáró Szovjetunió megbízottjai között létrejött előzetes fegyverszüneti egyezmény és az október 15-i, a háborúból való kiugrást bejelentő kormányzói proklamáció végrehajtása érdekében is tevékenykedett, éppen nem a hűtlenség, hanem a hűség jegyében. A hűtlenségi ítélet alapjául felrótt katonai-politikai fordulat kísérletét azzal a szilárd meggyőződéssel szorgalmazta, amely szerint az súlyosan eshetett latba az ország háborús s főleg háború utáni sorsának alakulásában, a fegyverszüneti és békeszerződés feltételeinek, s különösen a leendő országhatárok alakulásának kérdésében.

A Zsilinszkyről való karácsonyi emlékezések korábban a mártíriumot, az utolsó életstációt állították a figyelem fényébe, mintegy a pályája tetőpontjaként, mondván, hogy az uralkodó osztály korlátaiból kitörve eljutott a nép szolgálatáig. Nézetünk, s a tények szerint is, Bajcsy-Zsilinszky világnézetének, nemzetstratégiai törekvéseinek, politikusi-közírói alkatának alapvonásai korántsem mutattak drámai fordulatokat, törésvonalakat. Életét, világnézetét és törekvéseit a magyar haza és történelem szinte rajongásig terjedő szeretete, a Szent István-i állameszmébe vetett hit, az állami és nemzeti függetlenség kérlelhetetlen követelése és szolgálata a környező két nagyhatalommal szemben, s hangsúlyosan a német birodalmi törekvések, a „Drang nach Osten”, a keleti német terjeszkedés erőteljes elutasítása, a magyar parasztság felemelésének egy leendő harmonikus nemzeti társadalom szervezeti kereteibe való beillesztése, a radikális földreform s szociális reform feltétlen igénye jellemezte. Élettörténetére tekintve látjuk az embert, akiben fiatal korától, különösen az első világháború lövészárkaiban egy életre gyökeret ver a parasztság felemelésének ügye. Ő már akkor a magyar népet kívánta szolgálni. Ellenségei felemlegették – igazságtalanul – Áchim L. András 1911-es megölésében játszott szerepét, nemkülönben fajvédő pályakezdését, s végül kommunista társutasságát, mint 1944-es szerepének magyarázatát. Mindegyik állítás valótlan…

Amikor 1943-ban utoljára szólalt fel a parlamentben, hangsúlyozta: „Bennünket a világeseményekből legfőképpen az érdekel, mi lesz az úgynevezett kis nemzetekkel, főleg pedig: hogyan élhetjük a jövőben szabadon a magunk életét, s betölthetjük-e a magunk hivatását itt, Európa szívében. Erős a hitem, hogy az emberiség új fejlődése az egyéni, népi, nemzeti szabadság és önkormányzat, a teljesebb szociális igazság, a mostaninál tisztultabb demokrácia, az ún. kis népek nagyobb megbecsülése és nagyobb, főleg szellemi akció szabadsága, teljesebb önrendelkezés irányába halad.” Jó lenne tudni, hinni, hogy ez a várakozás valamikor teljesül.

Addig is vállalható célja kell legyen a tisztességes magyar politikának.

Nagyjainkra akkor is emlékeznünk kell, hogyha a jelen kihívásainak leküzdésében nem nyújtanak közvetlenül hasznosítható üzeneteket, példákat. Mégis feltehetjük a kérdést: mi az, ami Bajcsy-Zsilinszkyben ma is világít, fényt áraszt személyiségéből, irodalmi örökségéből? A nemzeti történelem és közjog jelentőségének, értékének feltétlen szolgálata. A magyar paraszt, a nemzetfenntartó erő védelme, s tágabban a kiszolgáltatott dolgozó tömegeknek a nemzetbe való felemelése, az ősi tiszta forrás keresése anélkül, hogy e törekvés mások méltóságát, emberségét sértené, kisebbítené. Az állampolgári jogegyenlőség tisztelete, megkövetelése a történeti alkotmányosság feltétlen megbecsülése alapján, különös tekintettel a zsidóságot sújtó korabeli intézkedésekre. Az a képesség, hogy a közösség létérdekeit feltétlenül, minden egyéb érdek mellőzésével szolgálni lehet és kell, s hogy személyes érdekünket, ha kell, létünket is kockára kell tennünk a szolgálni kívánt nemzeti közösség megmaradása érdekében. Máig időszerű üzenete szerint nélkülözhetetlen a kelet-közép-európai kis népek összefogásának gondolata „az e területeken kívül székelő uralmi gondolatok, szándékok, birodalmi koncepciók és erők” ellen. Az a kisugárzás, hogy magyarnak lenni kivételes hivatás, feladat, erkölcs, a sors adománya.

Bajcsy-Zsilinszky küldetéses ember volt, ahogy barátai nevezték, akit legjobban egy küldetéses nemzet érthet meg. Úgy gondolta, hogy Magyarország Kelet-Közép-Európa legerősebb hatalma lehet, amint történetileg az is volt, s élére állhat e régió államai szövetségének „a bárhonnan is jövő imperializmusok elleni küzdelemben”. Ebben a szerepben lehet esélye az országnak a trianoni diktátum revíziójára.
Végül válaszolnunk kell arra a feltételezésre, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt a politikai realitásérzék hiánya, a téves helyzetértékelés vitte volna a tragikus véghez. Több megnyilatkozása is egybecseng a Hamza D. Ákos filmrendező és festőművész által tett közlésnek, akinek budai lakásán 1944 novemberében Bajcsy-Zsilinszky kijelentette, „…a politikus becsülete úgy parancsolja, hogy vannak pillanatok egy nemzet életében, amikor a siker minden reménye nélkül is feláldozza életét a nemzet becsülete és jövője érdekében”.

A szerző jogtörténet-kutató, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egykori főtitkára