Belföld

A néphadsereg a forradalom előtt

1956. A szabadságharcosok esélyeit növelte, hogy még a katonaság körében is jelentős volt az elégedetlenség a diktatúrával szemben

Az 1950-es évek politikája a regnáló hatalomtól teljes mértékben elidegenítette a haderőt, így az 1956. október 23-án kitört forradalom alatt a Magyar Néphadsereg alakulatainak csak minimális részét tudták bevetni a felkelőkkel szemben.

fővárosi életkép 1956 20161012
Fővárosi életkép a szabadságharc idején. A néphadseregből is többen a felkelés mellé álltak (Forrás: Fortepan)

A világtörténelemben a forradalmak eredményességét sok esetben az döntötte el, hogy amennyiben erőszakos megoldásra került sor, akkor a regnáló hatalom tudott-e a maga oldalán megfelelő számú haderőt kiállítani, és annak milyen volt a harci morálja, mennyire lehetett őket bevetni a forradalmárok ellen. A saját népüket elnyomó rendszerek egyik nagy dilemmája pedig éppen az, hogy a fegyveres katona vagy más erőszakszervezethez tartozó személy, ha a saját honfitársával kerül szembe, ha tűzparancsot kap, mennyire fogja, mennyire tudja mindezt végrehajtani. Kire számíthat a hatalom és kire nem? Gondoljunk csak például az 1989. decemberi romániai eseményekre, ahol a hadsereget nem, viszont a Securitatét tudták alkalmazni a tömeggel szemben.

A fegyveres szervek bevethetőségét ugyanakkor a hatalom jelentős mértékben képes befolyásolni. A kommunisták a maguk szempontjából a lehető legrosszabb döntéseket hozták 1956 előtt, így például 1948 és 1953 között az erőltetett hadseregfejlesztés volt jellemző, amely a létszám növelését, a haditechnika jelentős mérvű beszerzését és a hadiipar felfuttatását jelentette. Ennek ellenére olyan korszerűtlen tömeghadsereget hoztak létre 1953-ra, amely jelentős összegeket emésztett fel. Ráadásul a fegyverzeti ellátással kapcsolatos terveket itt sem sikerült teljesíteni. Az 1953-as fordulatot követően a szovjet utasításokkal összhangban került sor a haderő fokozatos, 1956-ig történő többszöri létszámcsökkentésére. Ugyanakkor folyamatosan készültek tervek azzal kapcsolatban, hogy a későbbiekben a haderőt korszerűbb fegyverzettel lássák el.

Csak 1956 augusztusában döntöttek arról, hogy a meglévő százötvenezer fős létszámot százharmincötezer főre csökkentik, és jelentős mértékű szervezeti átalakítást hajtanak végre. Szeptember elején további létszámcsökkentést írtak elő. Ezzel negyvenkilenc alakulatot és intézményt szüntettek meg, huszonegy alakulat áttelepült, kétszázkilencven pedig új állománytábla szerinti szervezetre tért át. Az átszervezést azonban a forradalom kirobbanása előtt nem sikerült végrehajtani.

Mint sok más helyen, a hadseregben is jelentős személyi problémák voltak. A világháborút követően a Ludovikán végzett tiszteket fokozatosan kiszorították, helyükre sok esetben különböző, gyorstalpalón végzett személyek kerültek, ennek következtében a forradalom előtt a haderőben érzékelhetők voltak a szakmai hiányosságok. Ugyanakkor a katonák körében is jelentős mértékben nőtt az elégedetlenség, akárcsak a társadalom más csoportjaiban. Október 20-án a hadsereg vezetése különböző biztonsági rendszabá­lyok életbe léptetéséről határozott, de ezeket 21-én visszavonták. A szovjet Különleges Hadtest egységei viszont október 20-tól készültségben voltak. Lényeges kiemelni, hogy október 24-re hívták össze az évi magasabb parancsnoki értekezletet az MN-ben.

A forradalom alatt a Magyar Néphadsereg (MN) alakulatainak minimális részét tudták bevetni a felkelőkkel szemben, a fentiekből látható, hogy az ötvenes évek politikája gyakorlatilag a regnáló hatalomtól teljes mértékben elidegenítette a haderőt.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa


Rétvári: A hatvanadik évfordulóra büszke lesz az egész magyarság

Foglalkozni kell a kommunista önkényuralom utóhatásaival, megmutatva a fiataloknak is, milyen mélységben hatolt be a diktatúra az emberek életébe, hogyan tett tönkre családokat és mekkora terhet jelentett a közélet számára – hangsúlyozta a Konrad Adenauer Alapítvány (KAS) irodavezetője az 1956-os forradalom következményeivel foglalkozó tegnapi budapesti konferencián. Frank Spengler a távirati iroda tudósítása szerint azt mondta: ezekben az évtizedekben a térségben élő emberekben kifejlődött egyfajta túlélési ösztön, hogy képesek legyenek „az állam eszén túljárni”, a posztkommunista társadalmakat pedig az állam és intézményei iránti mélységes bizalmatlanság, valamint a pártalapú demokrácia iránti mélységes szkepszis jellemezte. Ugyanakkor „mindenütt hiány volt polgári elkötelezettségből és politikai aktivitásból” – tette hozzá. A tanácskozást levélben köszöntötte Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára. Azt írta, a rendszerváltást követő két évtizedben nem sikerült méltó módon megünnepelni a magyar nemzet történetének egyik legdicsőségesebb fejezetét. A kormányzat célja az, hogy „bekötözve a 2006-ban keletkezett sebeket a hatvanadik évforduló olyan legyen, amelyre büszke lehet a magyarság határon belül és túl”.
(KCS)


Agyonlőtték a renitens orosz parancsnokot is
Megtorlások Jászberényben

Zsigmond Lilian

Suba György jászberényi lakos az ötvenes évek elején Recsket is megjárta, 1956 őszén, huszonnyolc évesen végre folytathatta orvosi tanulmányait több év egyetemi eltiltás után a fővárosban. Szülővárosában mesélt nekünk a forradalom- és szabadságharchoz kötődő emlékeiről.
Suba György 20161012Suba György (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Mennyire lehetett érzékelni október 23. előtt, hogy valami készülődik?

– Október 20-án kerültem vissza Budapestre, amikor már meglehetősen forrongtak az egyetemisták. A Horánszky utcában, a nagybátyáméknál laktam. Huszonharmadikán évfolyamtársaimmal ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél. Késő éjjel értem haza, és nagybátyámnak, aki korábban Horthy-tiszt volt, akkoriban villanyszerelő segédmunkás, elmeséltem a történeteket. Azt felelte: „Nagyon szép, amit tettetek, de ebből, mint katona mondom, nem lesz semmi.” Hozzátette, az oroszok napokon belül vérbe fojtják a felkelést. Intett, hogy ha a további eseményekben részt veszek, mint valamikori recski rab, ezt nem úszom meg kötél nélkül. Azt javasolta, hogy ne menjek ki nélküle az utcára.

– Hogyan sikerült ezek után Jászberénybe jutnia? Mi történt odahaza?

– A budai lakásból néha-néha kinéztünk az utcára, és október utolsó napjaiban sikerült egy teherautóra felkéredzkedve hazamennem. November 4-ét itt éltem végig a szüleim­mel együtt. Ezen a napon tűzparancsot adott ki az orosz hatóság, ám az itteni orosz laktanya parancsnoka ezt megtagadta. Döntését azzal magyarázta, hogy azok közé nem hajlandó lőni, akiknek a fiaival az ő gyermeke együtt játszik. Ezért máshonnan rendeltek ide katonákat, aki még a főtéren sétálókra is tüzet nyitottak, több mint tízen vesztették életüket. A szovjetek sem a tűzoltókat nem engedték a lerombolt tornyú templom közelébe, sem pedig a mentőket a sebesültekhez, a renitens orosz parancsnokot pedig agyonlőtték.

– Milyen hétköznapok következtek a szabadságharc leverése után?

– Másnap reggel jelentkeztem a városi kórházba, és itt dolgoztam, illetve éltem végig az oroszok bevonulása utáni állapotokat. Csak a következő év februárjában kerültem vissza Budapestre, a forradalmi események miatt ugyanis az egyetemi előadások csak ekkor kezdődtek meg.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom